História 1994
1994 / 2. szám - GLATZ FERENC: Magyarország, 1944 (folytatás)
Magyarország, 1944 (folytatás a 3. oldalról) Jegesen feladva a lehetőséget: a magyar nemzeti érdekek kedvezőbb elbírálást nyerhessenek a háború után egy más hatalmi erőviszony közepette. Miért döntött így Horthy és környezete? Túl erős volt benne a hagyományos magyar középosztály ragaszkodása a kormányzati hatalomhoz? Képtelen volt belátni, hogy az adott helyzetben a közösség érdeke kívánja meg a politikus távozását? S hogy a politikus nem „uralkodó”, hanem eszes szolgája a közösségi érdekeknek? Horthy talán kevésbé volt egyénileg bölcs és korszerűbb, mint a szomszédos nemzetek politikai vezetői? Mennyire fontos lehet váratlan helyzetekben a vezető férfiak személyes képessége, eszessége, leleménye? — Kérdések, melyekről a történetírás még vitatkozni fog. Az állam nem védi polgárát? Ha a németek nem szállják meg Magyarországot 1944. március 19-én, akkor nem következik be a parlamentáris politikai erők üldözése, és főként nem következik be a holocaust. Történettudományunk igaz tézise ez az 1944. év történéseiről. Kétségtelen: a magyar alkotmányosság sérülésének következménye az, hogy megkezdődött 1944 márciusában az „Endlösung”, a honi zsidóság módszeres kiközösítése, majd pusztítása. De nem feledhetjük: az 1944. március végén megkezdődött zsidóságellenes kormányrendeletek tömeglélektani előkészítője volt a három zsidótörvény (1938- 41). Igaz, az sem vonható kétségbe: a magyarországi zsidótörvények szorosan kapcsolatba hozhatók a nemzetiszocialista Németország megjelenésével Magyarország szomszédságában. A törvényekből az első kettőt a magyar politikai vezető réteg még csak igyekezett szociális alapon indokolni, mint a zsidóság gazdasági térnyerése ellen hozott törvényeket. De az ún. „harmadik” törvény (1941:XV.) már a zsidósággal való házasságot tiltja a keresztény társadalom számára. Az állam tehát polgárainak egyik részét vallása alapján korlátozza állampolgári jogaiban, végül pedig egyéni életébe is erőszakosan belenyúl. Mit gondolhatott a közember 1944 áprilisában? A sárga csillag viselésének elrendelése, eltiltás bizonyos járművek használatától, a negatív megkülönböztetés még a háborús fejadatokban is — a zsidótörvények szerves folytatásának látszottak. Nem szólva arról a politikai korrumpálásról, amit a zsidó vagyonok „keresztény kéz”-be való „átprivatizálása” jelentett. Nem az utolsó társadalmi méretű korrumpálás Magyarországon. Mint ahogy a kormánypárt programjában is, már 1939-ben, lényeges pont a zsidóság gazdasági visszaszorítása. S e programpontokat nem a németek, hanem magyar emberek írták. Azután 1944 végén előléptek azok, akik már a Dunába lövöldözésre is vállalkoztak. Az állam minden egyes adófizető polgárának képviselője. Ahogy enged a polgárok egyik csoportjának, s negatív megkülönböztetést hajt végre — feladja a közösség egészének képviseletét. Legyen szó akár vallási, nemzetiségi vagy szociális hovatartozásról. Faji vagy felekezeti alapon? A magyar és a német állam zsidóellenes fellépéseinek összehasonlítása természetesen jelentős különbségeket mutat. A tudomány nem jogtalanul hangsúlyozta: Nürnberg, 1935. szept. 15.: a német polgárok között a származás alapján különböztet meg „árjákat” és védi a „vér” tisztaságát. Magyar törvények: nagyszülők felekezete alapján (izraelita) zárja ki a zsidókat. Nem faji, hanem felekezeti alapon. Való igaz. De a gyakorlatban ez a különbség mégsem volt jelentős, hiszen a magyarországi törvények is (az 1941. évi ún. harmadik zsidótörvény) a magyarországi zsidóság majdnem egészét érintik. Az 1941-ben élt generációk nagyszülei ugyanis — mind zsidók, mind keresztények — vallási közösséghez is tartoztak a múlt század végén. Figyelmeztetés is a háború utáni zsidóság számára? Akik azt hitték, ha elhagyják atyáik vallását, megmenekülnek az antiszemitizmus támadásaitól? Nemzeti hagyomány: a türelem Magyarország sziget volt a zsidóság számára 1944. március 19-ig — szinte minden történelmi előadásban elhangzó mondat ez. Sokban igaz. A zsidó törvények ellenére sem volt a zsidóság életveszélyben. S az is igaz: az 1930-as évek végétől a művelt világ is telve zsidóellenességgel. Sem Anglia, sem az Egyesült Államok, sem Franciaország nem volt hajlandó a németországi Kristallnacht (1938. november) után befogadni a zsidókat. Ismerjük a francia tervezeteket: a zsidókat Madagaszkárra kell telepíteni. Anglia nem fogadhatja be a zsidóságot — szól a kortársi angol indoklás —, mert ezzel szociális feszültség keletkezik az országban. Ismertek a vonatkozó adatok az Egyesült Államokból: drasztikusan lecsökkentették 1939 után a bevándorlási kvótát, hogy ne kelljen a zsidókat befogadniuk. S az Egyesült Államokban készült közvéleménykutatás eredménye 1938 végén: a megkérdezettek 94%-a helyteleníti, amit Németországban a zsidókkal művelnek, de a megkérdezettek 77%-a ellene van, hogy beengedjék a zsidókat az Államokba. A magyar történettudománynak sokszor szemére hányják: miért beszélünk úgymond „önkritikusan” a magyar állam viselkedéséről, amikor mind az USA, mind az említett más államok történetírása hallgat a korábbi állami vezetés zsidóellenes magatartásáról? Mintha a tudomány valamiféle historizáló propagandaeszköz lehetne... A kérdést a kutatók természetesen úgy is feltehetik: vajon volt-e Európában még egy olyan nemzet, amelyik oly sokat köszönhetett a modern polgári fejlődésében a zsidóságnak, mint a magyar nemzet? A zsidóság a maga évszázadok alatt kitermelt erejét, szakértelmét hozzáadta az állam területén élő magyar, német, szláv iparos, paraszt, tisztviselő értelméhez, szorgalmához. Ma már tudjuk, hogy a zsidóságot nem egyszerűen a tőkés, a kizsákmányoló, a pénzember képezte. Nagy számmal találjuk őket a 19. századtól divatiparosok, kelmével, sőt üvegáruval foglalkozók, majd pedig szegények orvosai között. Mindenütt, ahol a modern polgári társadalom mozgékonyságot, vállalkozó szellemet kíván. S nagy számmal találjuk őket a magyar szellemiségű irodalom, művészetek képviselői, támogatói között. Nagy előrelépésre, modernizáláshoz segítve az ősi magyar kultúrát, nyelvünket. S a magyar politika uralkodó árama? Igenis, 1938-ig a türelmes nemzeti hagyomány az erősebb. Amelyik évszázadok óta segítette az államban élő különböző nemzetek, felekezetek együttélését, egymáshoz igazodását. Békés asszimilációját. Rövid időre kaptak fölényre a sovén, „idegenellenes” erők. 1938-ban is ez történt. A magyar középosztály legkiválóbbjai fel is emelték hangjukat. De a nemzet többségét — akkor is — más szempontok vezették. S egy erőszakos kisebbsége — akkor is — hangosabb volt. Valóban csak a külpolitikai hatalmi állások segítették — segíthetik — fölényre őket?... A magyar középosztály nem tudta megemészteni Trianon sokkhatását. S nem volt képes belső nemzeti értékeit becsülni, s elfordulni az európai antiszemita hullámtól. S még ma is nehezen tudjuk elfogadtatni: mindaz a kultúra, amit 1944-ben magyar kultúrának hívtak, minden itt élőnek eredménye. S az ma is. Nem a német, szláv, román ún. történelmi „ellenségtől” kell félteni e kultúrát, hanem a közöttünk élő „kirekesztőktől”. * Nehéz a tudománynak megszólalni ott, ahol a könnyek, a gyász honol. A bölcs öregasszony ajtaján csendben nyílik a kileső üvegablak. A szomszédba, hozzánk érkezik a piciny unoka. Csak csendben mormolja, rám nézve nagy szemével: én megbékéltem, megbékéltem. GLATZ FERENC