História 1997
1997 / 5-6. szám - GLATZ FERENC: A gyermek
elismerően nyugtázva, ha, mint ma, segíthetjük magunk erejével a jó kezdeményezéseket. Tesszük ezt, mert töprengünk, magunkat kérdezve, forrásanyagainkat faggatva: melyek azok az erők, amelyek hosszú távon határozzák meg emberi fejlődésünket? Emberi környezet, emberi cél Firtatjuk: vajon képes-e századunk nagyra nőtt technikai-természettudományos apparátusa feltenni magának a kérdést: mi végre mindez? Kérdezzük biológusainkat, ökológusainkat is: vajon látják-e, hogy ember és természet viszonya kölcsönviszony. Ahol a meghatározó mégiscsak ember voltunk megtartása és ember voltunk tartalékainak további mozgósítása. Értjük a biodiverzitás, az élővilág sokféleségének szükségét, lelkesedünk, ha lehet, teszünk is érte. De aggódunk, ha a történelemhez azért fordulnak, hogy változatlanul helyreállítsák múlt századi mocsárvilágunkat, s talán még hozzákezdjenek ismét a kórokozókat hordozó állatfajok újraszaporításához is. Mert úgymond, a biodiverzitás ezt követeli. Mint ahogy kérdezzük: mi végre? Joggal csodált gépipari-termelési csúcstechnológia, a termelésszervezet tökéletesítése, a hozzá kapcsolódó gazdasági (banki, kereskedelmi stb.) rendszerek kifejlesztése, a csodálatos eszköz- és lakókultúra? Látják-e technikusaink, zseniális fizikusaink, kémikusaink, hogy a technikai rendszerek fejlesztésének — de ugyanígy a biológiai egyensúly megőrzésének célja az egyszer megélhető emberi élet teljesebbé tételei Ismerik-e természettudósaink az emberek életcéljait, azon társadalmat, amely számára csodagépeiket megszerkesztik, az új természeti környezetet — segítő kezünket is fogva — újraélesztik? S hogy fennáll a veszély — először a történelemben —, hogy emberszemléletünk vezérmotívuma csak a Technika-kiszolgáló ember” újratermelése lesz. És kérdezzük: figyelünk-e eléggé a jövő század közösségi rendszeréről gondolkodók — politikusok, újságírók, kutatók, tanító értelmiségiek —, hogy az emberek célja mégiscsak az: jól érezni magukat, értelmesen megélni életüket. Ahogy mi, történészek is feltesszük a kérdést: vajon hogyan változtak évezredek óta az emberiség életcéljai? Hogyan tette lehetővé éppen a technika, a mögötte álló mérnöktudomány és élettan, hogy emberközpontú életcélokat követhessünk, és hogyan fogalmazták meg ezen életcélokat a társadalomtudományok. Töprengünk, forrásanyagainkat, nemzeti-egyetemes tényanyagunkat faggatva, mert keressük, melyek azok az erők, amelyek hosszú távon határozzák meg emberi fejlődésünket. Rátalálunk a technikára, az élő környezetre. Számon kérjük társadalomtudósainktól, önmagunktól e tényezők szem előtt tartását. Hogy azután töprengéseinkben visszajussunk az ipari-technikai forradalom előtti gondolkodók alapigazságához, mégiscsak az ember a végső mozgató. A maga teremtette társadalmi-közösségi formákkal, individuumával, intézménykörnyezetével, magához mért kapcsolatrendszerével élettelen s élővilág környezetéhez. S most már az Egységet sürgetjük a szemléletben, fizikusok, kémikusok, biológusok, társadalomtudósok szemléletében. II. Az új történetírás Az alternatívák kutatásának tudománya Sokéves törekvésünk, történelmi témaválasztásaink során szabadítsuk ki az embert a politikai intézmények rabságából. A történelem ne legyen a politikai pártok, apparátusok harcainak története. Még akkor sem, ha tudjuk: ezek döntései hosszú távon meghatározók egy közösség életére. Szabaduljunk meg a joggal tisztelt két és félezer athéni polgár politizáló szemléletének másolásától, a csodálat keltette másolási kényszertől. A sokmilliárdosra duzzadt emberiség élete nem szorítható e másolt keretekbe, és nem írható le a politikai képviseletek és azok tusainak működéseként. Mily tört részében foglalkozik az emberiség azzal, amit ma a pártharcra, diplomáciai háborúkra szűkített politikának nevezünk! S mégis, disszertációk, tanszékek, intézetek témái között túlnyomóan ezekről olvashatunk, hallhatunk. Talán túl erős bennünk a visszaszorított vágy, hogy a hatalmi játékokba beleszólhassunk? Ha már a jelenben nem tudunk, hát legalább utólag. Amikor már a politikai csaták szereplői nem beszélhetnek vissza, vagy nem is legyinthetnek? Gyakori vád ellenünk, önkritikus meggondolásra késztető vád. A História egyik célja, indulásától, az önkritikus társadalomszemlélet, az önkritikus tudósi magatartás kialakítása volt. Nem a mások kritizálása, melyre e honban oly sok hajlam található, hanem a magunk kritikája. Sokéves törekvésünk: rámutatni, hogy a történelemben az élet mindig csak egyszer, de mindig sokféleképpen volt megélhető. Nem látjuk igazoltnak a teljes determináció jelenlétét az egyén életében.Vajon nem a természettudományok, mint determinált, az ismételhetőséget a bizonyítás feltételének mondó fizikával, kémiával, matematikával szembeni kisebbrendűség-érzet szülte ezt a törekvést, igazolni a teljes determináltságot a társadalmakban. Mint az élettelen természetben? Hogy bennünket társadalomtudósokat is ,egyenrangú”-ként kezeljenek az ipari forradalom évszázadaiban? Az emberi élet az egyén szintjén is az alternatívák sokasága. Sőt! Hajlunk azt mondani: a történettudomány célja a mindenkori alternatívák feltárása. Amely alternatívák között a kor emberének döntenie kellett. Egyénnek, kisközösségnek, nemzeti, állampolgári közösségnek. A történelem a cselekvő ember történelme. A História szerkesztőjének a közlöny indulása óta ez a vezérmotívuma: a tematika alakításánál, kéziratok rendelésénél, bekezdések, sorok, címek igazításánál, képek válogatásánál. Individuális történetlátás Sokéves törekvésünk, hogy bemutassuk: egy időben ugyanazt a napot, ugyanazt az eseményt egyénileg mindenki másként éli meg. Arról beszélünk: individuális történetszemlélet jelenlétére van szükség. A cselekvő egyént megragadni képes történészi felkészültségre, mindenekelőtt az egyén és a csoportlélektan eredményeinek hasznosítására. (Rövid életet megélt, egyedülállóan érzékeny emberségű, fiatal barátunkkal társalogtunk erről sokat, saját dissszertációnk célrendszerét magyarázva másfél évtizeddel ezelőtt.) Figyelni jobban az embert egyénítetten bemutató témákra, életsorsokra. Megszabadulni az agyontipizálás kényszerdivatjától. Figyelni az egyéni elképzelésekből, sőt a „véletlen”-től is függő körülmények közötti döntési helyzetekre. Nem, nem társadalomnevelési céllal mondtuk, mondjuk. Csak egyszerűen a napi történelmi tapasztalás mondatta, mondatja ezt. Igaz, ránk férne a figyelmeztetés: el kell fogadni, hogy más joggal nézhet más szemmel ugyanarra a történésre, s hogy nem feltétlenül az az egyetlen hiteles emberi megközelítés, ahogyan én látom az eseményeket. Sokéves törekvésünk, hogy bemutassuk: a közöttünk zajló történéseket, a történelmet változó egyéniségként, változó korosztályszemmel néztük, éltük meg. Gyermekként, aktív, majd öregedő felnőttként. Lélektani alapelemzés tárgya ma már, hogy a társadalmi-politikai nézetek, sőt az egyéni életcélok mennyire meghatározottak fiziológiai-lelki állapotainktól. Hogy a korosz