História 1997

1997 / 5-6. szám - GLATZ FERENC: A gyermek

elismerően nyugtázva, ha, mint ma, segíthetjük magunk erejével a jó kezdeményezéseket. Tesszük ezt, mert töprengünk, magunkat kérdezve, forrás­anyagainkat faggatva: melyek azok az erők, amelyek hosszú tá­von határozzák meg emberi fejlődésünket? Emberi környezet, emberi cél Firtatjuk: vajon képes-e századunk nagyra nőtt technikai-termé­szettudományos apparátusa feltenni magának a kérdést: mi végre mindez? Kérdezzük biológusainkat, ökológusainkat is: vajon lát­ják-e, hogy ember és természet viszonya kölcsönviszony. Ahol a meghatározó mégiscsak ember­ voltunk megtartása és ember­ vol­tunk tartalékainak további mozgósítása. Értjük a biodiverzitás, az élővilág sokféleségének szükségét, lelkesedünk, ha lehet, teszünk is érte. De aggódunk, ha a történelemhez azért fordulnak, hogy változatlanul helyreállítsák múlt századi mocsárvilágunkat, s ta­lán még hozzákezdjenek ismét a kórokozókat hordozó állatfajok újraszaporításához is. Mert úgymond, a biodiverzitás ezt követeli. Mint ahogy kérdezzük: mi végre? Joggal csodált gépipari-terme­lési csúcstechnológia, a termelésszervezet tökéletesítése, a hozzá kapcsolódó gazdasági (banki, kereskedelmi stb.) rendszerek ki­­fejlesztése, a csodálatos eszköz- és lakókultúra? Látják-e techni­kusaink, zseniális fizikusaink, kémikusaink, hogy a technikai rendszerek fejlesztésének — de ugyanígy a biológiai egyensúly megőrzésének­­ célja az egyszer megélhető emberi élet telje­sebbé tételei Ismerik-e természettudósaink az emberek életcélja­it, azon társadalmat, amely számára csodagépeiket megszerkesz­tik, az új természeti környezetet — segítő kezünket is fogva — újraélesztik? S hogy fennáll a veszély — először a történelemben —, hogy emberszemléletünk vezérmotívuma csak a Technika-ki­szolgáló ember” újratermelése lesz. És kérdezzük: figyelünk-e eléggé a jövő század közösségi rendszeréről gondolkodók — politikusok, újságírók, kutatók, tanító értelmiségiek —, hogy az emberek célja mégiscsak az: jól érezni magukat, értelmesen meg­élni életüket. Ahogy mi, történészek is feltesszük a kérdést: vajon hogyan változtak évezredek óta az emberiség életcéljai? Hogyan tette lehetővé éppen a technika, a mögötte álló mérnöktudomány és élettan, hogy emberközpontú életcélokat követhessünk, és ho­gyan fogalmazták meg ezen életcélokat a társadalomtudományok. Töprengünk, forrásanyagainkat, nemzeti-egyetemes tény­anyagunkat faggatva, mert keressük, melyek azok az erők, ame­lyek hosszú távon határozzák meg emberi fejlődésünket. Rátalá­lunk a technikára, az élő környezetre. Számon kérjük társadalom­­tudósainktól, önmagunktól e tényezők szem előtt tartását. Hogy azután töprengéseinkben visszajussunk az ipari-technikai forra­dalom előtti gondolkodók alapigazságához, mégiscsak az ember a végső mozgató. A maga teremtette társadalmi-közösségi for­mákkal, individuumával, intézménykörnyezetével, magához mért kapcsolatrendszerével élettelen s élővilág környezetéhez. S most már az Egységet sürgetjük a szemléletben, fizikusok, kémikusok, biológusok, társadalomtudósok szemléletében. II. Az új történetírás Az alternatívák kutatásának tudománya Sokéves törekvésünk, történelmi témaválasztásaink során szaba­dítsuk ki az embert a politikai intézmények rabságából. A törté­nelem ne legyen a politikai pártok, apparátusok harcainak törté­nete. Még akkor sem, ha tudjuk: ezek döntései hosszú távon meghatározók egy közösség életére. Szabaduljunk meg a joggal tisztelt két és félezer athéni polgár politizáló szemléletének má­solásától, a csodálat keltette másolási kényszertől. A sokmilliár­dosra duzzadt emberiség élete nem szorítható e másolt keretekbe, és nem írható le a politikai képviseletek és azok tusainak műkö­déseként. Mily tört részében foglalkozik az emberiség azzal, amit ma a pártharcra, diplomáciai háborúkra szűkített politikának ne­vezünk! S mégis, disszertációk, tanszékek, intézetek témái között túlnyomóan ezekről olvashatunk, hallhatunk. Talán túl erős bennünk a visszaszorított vágy, hogy a hatalmi játékokba beleszólhassunk? Ha már a jelenben nem tudunk, hát legalább utólag. Amikor már a politikai csaták szereplői nem beszélhetnek vissza, vagy nem is legyinthetnek? Gyakori vád ellenünk, önkritikus meggondolásra késztető vád. A História egyik célja, indulásától, az önkritikus társadalomszemlélet, az önkritikus tudósi magatartás kialakítása volt. Nem a mások kri­­tizálása, melyre e honban oly sok hajlam található, hanem a magunk kritikája. Sokéves törekvésünk: rámutatni, hogy a történelemben az élet mindig csak egyszer, de mindig sokféleképpen volt megélhető. Nem látjuk igazoltnak a teljes determináció jelenlétét az egyén életében.­­Vajon nem a természettudományok, mint determinált, az ismételhetőséget a bizonyítás feltételének mondó fizikával, kémiával, matematikával szembeni kisebbrendűség-érzet szülte ezt a törekvést, igazolni a teljes determináltságot a társadalmak­ban. Mint az élettelen természetben? Hogy bennünket társada­lomtudósokat is ,egyenrangú”-ként kezeljenek az ipari forrada­lom évszázadaiban?­ Az emberi élet az egyén szintjén is az al­ternatívák sokasága. Sőt! Hajlunk azt mondani: a történettudo­mány célja a mindenkori alternatívák feltárása. Amely alternatí­vák között a kor emberének döntenie kellett. Egyénnek, kiskö­zösségnek, nemzeti, állampolgári közösségnek. A történelem a cselekvő ember történelme. A História szerkesztőjének a közlöny indulása óta ez a vezérmotívuma: a tematika alakításánál, kéz­iratok rendelésénél, bekezdések, sorok, címek igazításánál, képek válogatásánál. Individuális történetlátás Sokéves törekvésünk, hogy bemutassuk: egy időben ugyanazt a napot, ugyanazt az eseményt egyénileg mindenki másként éli meg. Arról beszélünk: individuális történetszemlélet jelenlétére van szükség. A cselekvő egyént megragadni képes történészi felkészültségre, mindenekelőtt az egyén és a csoportlélektan eredményeinek hasznosítására. (Rövid életet megélt, egyedülál­lóan érzékeny emberségű, fiatal barátunkkal társalogtunk erről sokat, saját dissszertációnk célrendszerét magyarázva másfél év­tizeddel ezelőtt.) Figyelni jobban az embert egyénítetten bemu­tató témákra, életsorsokra. Megszabadulni az agyontipizálás kényszerdivatjától. Figyelni az egyéni elképzelésekből, sőt a „vé­­letlen”-től is függő körülmények közötti döntési helyzetekre. Nem, nem társadalomnevelési céllal mondtuk, mondjuk. Csak egyszerűen a napi történelmi tapasztalás mondatta, mondatja ezt. Igaz, ránk férne a figyelmeztetés: el kell fogadni, hogy más joggal nézhet más szemmel ugyanarra a történésre, s hogy nem feltét­lenül az az egyetlen hiteles emberi megközelítés, ahogyan én látom az eseményeket. Sokéves törekvésünk, hogy bemutassuk: a közöttünk zajló történéseket, a történelmet változó egyéniségként, változó korosz­tályszemmel néztük, éltük meg. Gyermekként, aktív, majd öregedő felnőttként. Lélektani alapelemzés tárgya ma már, hogy a társadalmi-politikai nézetek, sőt az egyéni életcélok mennyire meghatározottak fiziológiai-lelki állapotainktól. Hogy a korosz­

Next