História 1997
1997 / 5-6. szám - PUSKÁS ILDIKÓ: Fohász fiúgyermekért
gadják kegyeikbe. Nevet a gyermek csak a tizenkettedik napon kapott, a námakarana („névadás”) szertartás keretében. A gyermek minden újabb megnyilvánulását örömmel és kisebb-nagyobb szertartásokkal fogadták. A következő nagyon fontos szamszkára („tisztító szertartás”) a csodakarana („hajtincsformálás”), amire az első vagy a harmadik életév végén került sor. Ekkor bonyolult, de igen kedves szertartás közepette — amelyben az alkalomra hívott borbély mellett az apa is fontos szerepet játszik — levágták a gyermek eddig ollóval soha nem érintett haját, kivéve a fejtetőn egy hajtincset, amit érintetlenül hagytak és csimbókba kötöttek. Ez a csimbók a bráhmanok számára különösen jelentős, a bráhmana várnához tartozásuknak egyik fontos jegye, amelytől csak kapitális bűn esetén foszthatják meg őket, ami egyszersmind bráhman mivoltuk elvesztésével jár, vagyis ezáltal kasztnélküliek, érinthetetlenek lesznek. Kisgyermekként a csimbókot gyakran kis kendőcskébe kötötték (mint manapság is a szikh fiúk meghagyott haját, hogy a turbán alá szoktassák). Kisgyermekkor A gyerekek, fiúk, lányok egyaránt anyjuk felügyelete alatt nevelkedtek. Az évszaknak megfelelően öltöztek, a nyári hőségben legfeljebb amulettjük lógott a nyakukban, hűvösebb időben kis ingecskét hordtak. Játékaik sem különböztek az európai kisgyerekekétől: fából faragott, agyagból készített eszközök, állatok, kis szekerek, rongylabda, karikák, gurigák és minden olyan tárgy, amivel utánozhatták a felnőttek világát. A lányok babáztak, a tehetősek játékszere elefántcsontból is készülhetett. A szegény fiúk azonban a valóságot játszották: a szabad időtöltés helyett mindjárt apjuk munkaeszközeivel ismerkedtek, hogy idejekorán beállhassanak a felnőttek mellé. Ötéves korban véget ért a felhőtlen gyermekkor, megkezdődött a tanulás. A tanító a szabad ég alatt egy-egy nagy fa árnyékában tartotta a foglalkozásokat: a gyerekek a földön guggoltak vagy ültek, a tanító egy alacsony zsámolyon, bottal a kezében. A gyerekek palatáblán gyakorolták az írást és a számolást. Rengeteg memoritert tanultak, ezeket játszi könnyedséggel vésték emlékezetükbe, amiben a sok gyakorlás és a szokás segített — tudniillik a szent szöveghagyományt vagy annak meghatározott részét a vámákra szabott módon mindenkinek kívülről kellett tudnia. Indulásképpen persze, egyszerű szövegekkel kezdték. Jógagyakorlat A vámrendszer [kasztok] Az Észak-Indiában kialakult ind civilizáció legsajátabb vonása az ún. várnarendszer, ami a kétféle (protodravida és indoárja) társadalmi struktúra szintézise során jött létre. Négy nagy egységre tagolja a társadalmat: 1. bráhmana várná az értelmiségiek rétege: papok, tanítók, orvosok, csillagászok, költők stb. tartoztak ide. 2. ksatrija várná az indoárják katonai arisztokráciájának hivatásos katonaságként megőrződött rétege. Közülük származik a már királynak tekintett rádzsa. 3. vaisja várná a köznép tagjait jelenti, éppúgy vegyes eredetű, mint a bráhmanák. Tagjai földművesekés földtulajdonosok), kézművesek és kereskedők. 4. sodra várná a három első várna tagjait kiszolgáló, szolgai (de nem tisztátalan) feladatokat ellátók rétege. Idővel kialakult egy ötödik csoport, tagjai a rituális tisztátalanságuk, vétségük okán kiközösített, esetleg soha nem integrált emberekből kerültek ki — őket nevezték érinthetetleneknek. A kasztrendszert tévesen vonatkoztatják erre a jellegzetesen indiai, a hinduizmus által szentesített rendszerre, az a munkamegosztás, foglalkozás és származás szerint összetartozó emberek dzsátinak nevezett csoportjait jelenti — a dzsátik a várnákba tagolódnak. Az indus civilizáció Régebben: Indus-völgyi civilizáció. Északnyugat-India bronzkori, magas szintű városi kultúrával rendelkező, hatalmas kiterjedésű civilizációja. Az alapját képező neolitikus emlékek a Kr. e. 7 évezredtől datálhatók (Mehrgarh, Nyugat-Pakisztán). A 4. évezredtől az Indus tengelye mentén felvirágzó városok közül Mohendzsó-Dára és Harappá jelentős városállamok, a 3. évezred második felében birodalmi központok lehettek. Ismert és jól feltárt Lothal nevű kikötővárosa. További fontos, nagy települések rejtőznek a Thar-sivatag homokja alatt. Bármily nehezen fejthető meg az „indusiak” írása, bármennyire sajátos leletcsoportot alkotnak az írásjelekkel ellátott tárgyak, a karperecekre, edényekre, használati tárgyakra karcolt jelek alapján az bizonyosnak látszik, hogy az emberek tudhattak írni-olvasni. Ezt valószínűsíti a távoli országokkal folytatott élénk külkereskedelem, ami aligha működött volna számlák, árulisták, szerződések, megállapodások stb. nélkül. Az indus civilizáció belső összeomlását (Kr. e. 18. század) követő elvándorlás nyomán az egykori lakosság egy része a Pandzsáb, illetve a Gangesz medencéje felé vette az útját, másik része Dél-India felé haladt. Az utóbbiak lettek a dravida civilizáció megteremtői, az előbbiek osztályrésze a Kr. e. második évezred közepétől folyamatosan érkező árja hódítókkal való asszimiláció lett. A Rigvéda és más korai szent szövegek alapján rekonstruálhatjuk valamelyest az árják életét a „Nagy Asszimiláció” előtti korban. Ökörfogat: Gyermekjáték a Kr. e. 3. évezredből 7