História 1997

1997 / 5-6. szám - PUSKÁS ILDIKÓ: Fohász fiúgyermekért

gadják kegyeikbe. Nevet a gyermek csak a tizenkettedik napon kapott, a námakarana („névadás”) szertartás ke­retében. A gyermek minden újabb megnyilvá­nulását örömmel és kisebb-nagyobb szertartásokkal fogadták. A következő nagyon fontos szamszkára („tisztító szertartás”) a csodakarana („hajtincs­­formálás”), amire az első vagy a harma­dik életév végén került sor. Ekkor bo­nyolult, de igen kedves szertartás köze­pette — amelyben az alkalomra hívott borbély mellett az apa is fontos szerepet játszik — levágták a gyermek eddig ol­lóval soha nem érintett haját, kivéve a fejtetőn egy hajtincset, amit érintetlenül hagytak és csimbókba kötöttek. Ez a csimbók a bráhmanok számára különö­sen jelentős, a bráhmana várnához tarto­zásuknak egyik fontos jegye, amelytől csak kapitális bűn esetén foszthatják meg őket, ami egyszersmind bráhman mivoltuk elvesztésével jár, vagyis ezál­tal kasztnélküliek, érinthetetlenek lesz­nek. Kisgyermekként a csimbókot gyak­ran kis kendőcskébe kötötték (mint ma­napság is a szikh fiúk meghagyott haját, hogy a turbán alá szoktassák). Kisgyermekkor A gyerekek, fiúk, lányok egyaránt any­juk felügyelete alatt nevelkedtek. Az év­szaknak megfelelően öltöztek, a nyári hőségben legfeljebb amulettjük lógott a nyakukban, hűvösebb időben kis ingecs­­két hordtak. Játékaik sem különböztek az európai kisgyerekekétől: fából fara­gott, agyagból készített eszközök, álla­tok, kis szekerek, rongylabda, karikák, gurigák és minden olyan tárgy, amivel utánozhatták a felnőttek világát. A lá­nyok babáztak, a tehetősek játékszere elefántcsontból is készülhetett. A sze­gény fiúk azonban a valóságot játszot­ták: a szabad időtöltés helyett mindjárt apjuk munkaeszközeivel ismerkedtek, hogy idejekorán beállhassanak a felnőt­tek mellé. Ötéves korban véget ért a felhőtlen gyermekkor, megkezdődött a tanulás. A tanító a szabad ég alatt egy-egy nagy fa árnyékában tartotta a foglalkozásokat: a gyerekek a földön guggoltak vagy ültek, a tanító egy alacsony zsámolyon, bottal a kezében. A gyerekek palatáblán gya­korolták az írást és a számolást. Rengeteg memoritert tanultak, ezeket játszi könnyedséggel vésték emlékezetükbe, amiben a sok gyakorlás és a szokás segí­tett — tudniillik a szent szöveghagyo­mányt vagy annak meghatározott részét a vám­ákra szabott módon mindenkinek kívülről kellett tudnia. Indulásképpen persze, egyszerű szövegekkel kezdték. Jógagyakorlat A vámrendszer [kasztok] Az Észak-Indiában kialakult ind civilizá­ció legsajátabb vonása az ún. várna­­rendszer, ami a kétféle (protodravida és indoárja) társadalmi struktúra szintézise során jött létre. Négy nagy egységre ta­golja a társadalmat: 1. bráhmana várná az értelmiségiek rétege: papok, tanítók, orvosok, csilla­gászok, költők stb. tartoztak ide. 2. ksatrija várná az indoárják kato­nai arisztokráciájának hivatásos katona­ságként megőrződött rétege. Közülük származik a már királynak tekintett rá­­dzsa. 3. vaisja várná a köznép tagjait je­lenti, éppúgy vegyes eredetű, mint a bráhmanák. Tagjai földművesek­­és földtulajdonosok), kézművesek és ke­reskedők. 4. sodra várná a három első várna tagjait kiszolgáló, szolgai (de nem tisz­tátalan) feladatokat ellátók rétege. Idővel kialakult egy ötödik csoport, tagjai a rituális tisztátalanságuk, vétsé­gük okán kiközösített, esetleg soha nem integrált emberekből kerültek ki — őket nevezték érinthetetleneknek. A kaszt­rendszert tévesen vonatkoztatják erre a jellegzetesen indiai, a hinduizmus által szentesített rendszerre, az a munkameg­osztás, foglalkozás és származás szerint összetartozó emberek dzsátinak nevezett csoportjait jelenti — a dzsátik a várnákba tagolódnak. Az indus civilizáció Régebben: Indus-völgyi civilizáció. Észak­­nyugat-India bronzkori, magas szintű városi kultúrával rendelkező, hatalmas kiterjedésű civilizációja. Az alapját képező neolitikus emlékek a Kr. e. 7 évezredtől datálhatók (Mehrgarh, Nyugat-Pakisztán). A 4. évez­redtől az Indus tengelye mentén felvirágzó városok közül Mohendzsó-Dára és Harappá jelentős városállamok, a 3. évezred második felében birodalmi központok lehettek. Is­mert és jól feltárt Lothal nevű kikötővárosa. További fontos, nagy települések rejtőz­nek a Thar-sivatag homokja alatt. Bármily nehezen fejthető meg az „in­­dusiak” írása, bármennyire sajátos lelet­csoportot alkotnak az írásjelekkel ellátott tárgyak, a karperecekre, edényekre, hasz­nálati tárgyakra karcolt jelek alapján az bizonyosnak látszik, hogy az emberek tudhattak írni-olvasni. Ezt valószínűsíti a távoli országokkal folytatott élénk külke­reskedelem, ami aligha működött volna számlák, árulisták, szerződések, megálla­podások stb. nélkül. Az indus civilizáció belső összeomlá­sát (Kr. e. 18. század) követő elvándorlás nyomán az egykori lakosság egy része a Pandzsáb, illetve a Gangesz medencéje felé vette az útját, másik része Dél-India felé haladt. Az utóbbiak lettek a dravida civilizáció megteremtői, az előbbiek osz­tályrésze a Kr. e. második évezred köze­pétől folyamatosan érkező árja hódítók­kal való asszimiláció lett. A Rigvéda és más korai szent szöve­gek alapján rekonstruálhatjuk valamelyest az árják életét a „Nagy Asszimiláció” előtti korban. Ökörfogat: Gyermekjáték a Kr. e. 3. évezredből 7

Next