História 1997
1997 / 5-6. szám - ZSOLDOS ATTILA: Az Árpádok gyermekei
Az Árpádok gyermekei Gyermekek a kora középkorban „Salamon királynak pedig és fivérének, Dávidnak sohasem voltak gyermekei, és őbennük magva szakadt [apjuknak, I.] András királynak. Úgy véljük, hogy Isten akaratából ez azért történt, mert amikor András először visszatért Magyarországra fivérével, Leventével, csakhogy elnyerhesse a királyságot, megengedte, hogy a pogány Vata és más elvetemültek Szent Gellértet és sok keresztényt leöldössenek.” S valóban — forrásaink gyakori fordulatával élve —: az „utódok vigasza nélkül” való halál oly súlyos csapást jelentett a középkor embere számára, hogy abban az isteni büntetést látták, miként tette azt a magyar krónika idézett részletének szerzője is. Gondoskodni a dinasztia fennmaradásáról: ebben a kötelezettségben az uralkodócsalád minden felnőtt férfi tagja osztozott. Az uralkodótól maguk az alattvalók is elvárták, hogy így tegyen, ezért aztán IV. Lászlót, aki felesége helyett kun szeretőit részesítette előnyben, egy alkalommal — ha hihetünk a lengyel krónikásnak — az országnagyok összezárták a királynéval, „hogy gyermekük szülessen”. Hasonló esetről van tudomásunk II. István személyét illetően is; ő — mint a magyar krónikák írják — „nem akart törvényes feleséget venni, hanem szajha ágyasokkal adta össze magát”, amiért is az előkelők, „fájlalva az ország áldatlan állapotát és a király gyermektelenségét”, maguk gondoskodtak megfelelő királynéról. Az országnagyok közbelépése mindkét esetben hasztalannak bizonyult, s a két házasság gyermektelen maradt. Ez egyébiránt nem ment ritkaságszámba: az — Orseolo Péterrel és Aba Sámuellel együtt — huszonhárom Árpád-házi király közül hat halt meg gyermektelenül (igaz, egyikük, III. László, maga is gyermek volt még), két esetben a gyermekieket még apjuk életében elragadta A gyermek(ek) hátrahagyása iránti természetes emberi vágy, ha uralkodócsaládról volt szó, politikai kérdésnek számított. Kiváltképp így volt ez az Árpádok esetében, ahol a trónöröklés rendjének szabályozatlansága miatt az uralkodás joga nem a dinasztia egyik vagy másik ágához kötődött, hanem az uralkodói család egészéhez. A hatalom folyamatosságának fikciója az uralkodócsalád létéhez kapcsolódott. Ha élt(ek) a király fivére(i) vagy unokaöccse(i), másodlagos jelentőségűnek számított, hogy az éppen uralkodó királynak van-e örökösként szóba jöhető fia, a halál, s megint két királynak „csak” leánya(i) születtek. Az uralkodók csaknem fele (43%) tehát a dinasztia fenntartása szempontjából sikertelennek mondható. Mások házasságát ellenben bőséges gyermekáldás kísérte: a szerb Ilona királyné hat gyermeket szült II. Bélának, II. Géza és az orosz Eufrozina, I. Béla és Richeza, III. Béla és Anna, 13