História 1997

1997 / 5-6. szám - ZSOLDOS ATTILA: Az Árpádok gyermekei

Az Árpádok gyermekei Gyermekek a kora középkorban „Salamon királynak pedig és fivérének, Dávidnak sohasem voltak gyermekei, és őbennük magva szakadt [apjuknak, I.] András királynak. Úgy véljük, hogy Is­ten akaratából ez azért történt, mert ami­kor András először visszatért Magyaror­szágra fivérével, Leventével, csakhogy elnyerhesse a királyságot, megengedte, hogy a pogány Vata és más elvetemültek Szent Gellértet és sok keresztényt leöl­­dössenek.” S valóban — forrásaink gya­kori fordulatával élve —: az „utódok vi­gasza nélkül” való halál oly súlyos csa­pást jelentett a középkor embere számá­ra, hogy abban az isteni büntetést látták, miként tette azt a magyar krónika idézett részletének szerzője is. Gondoskodni a dinasztia fennmara­dásáról: ebben a kötelezettségben az uralkodócsalád minden felnőtt férfi tag­ja osztozott. Az uralkodótól maguk az alattvalók is elvárták, hogy így tegyen, ezért aztán IV. Lászlót, aki felesége he­lyett kun szeretőit részesítette előnyben, egy alkalommal — ha hihetünk a len­gyel krónikásnak — az országnagyok összezárták a királynéval, „hogy gyer­mekük szülessen”. Hasonló esetről van tudomásunk II. István személyét illetően is; ő — mint a magyar krónikák írják — „nem akart törvényes feleséget venni, hanem szajha ágyasokkal adta össze magát”, amiért is az előkelők, „fájlalva az ország áldatlan állapotát és a király gyermektelenségét”, maguk gondoskod­tak megfelelő királynéról. Az országnagyok közbelépése mind­két esetben hasztalannak bizonyult, s a két házasság gyermektelen maradt. Ez egyébiránt nem ment ritkaságszámba: az — Orseolo Péterrel és Aba Sámuellel együtt — huszonhárom Árpád-házi ki­rály közül hat halt meg gyermektelenül (igaz, egyikük, III. László, maga is gyer­mek volt még), két esetben a gyer­mekieket még apjuk életében elragadta A gyermek(ek) hátrahagyá­sa iránti természetes embe­ri vágy, ha uralkodócsa­ládról volt szó, politikai kérdésnek számított. Ki­váltképp így volt ez az Ár­pádok esetében, ahol a trónöröklés rendjének sza­bályozatlansága miatt az uralkodás joga nem a di­nasztia egyik vagy másik ágához kötő­dött, hanem az uralkodói család egé­széhez. A hatalom folya­matosságának fikciója az uralkodócsalád létéhez kapcsolódott. Ha élt(ek) a király fivére(i) vagy uno­­kaöccse(i), másodlagos je­lentőségűnek számított, hogy az éppen uralkodó ki­rálynak van-e örökösként szóba jöhető­ fia, a halál, s megint két királynak „csak” leánya(i) születtek. Az uralkodók csak­nem fele (43%) tehát a dinasztia fenn­tartása szempontjából sikertelennek mondható. Mások házasságát ellenben bőséges gyermekáldás kísérte: a szerb Ilona királyné hat gyermeket szült II. Bélának, II. Géza és az orosz Eufrozina, I. Béla és Richeza, III. Béla és Anna, 13

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék