História 1997
1997 / 5-6. szám - CSUKOVITS ENIKŐ: Gyermekek a középkori Magyarországon
köthették, ha a családban nem volt fiú örökös. A család vagyoni helyzetének megtartása elvben azt kívánta, hogy minél kevesebb örökös legyen, hisz a vagyon felaprózása senkinek sem állt érdekében. A gyakorlat azonban nem követhette az elméletet: a nagyarányú csecsemő- és gyermekhalandóság következtében átlagosan 4-5 gyermek születésére volt szükség ahhoz, hogy a család fennmaradása biztosított legyen. Játékok A gyermekkor első éveiről szinte teljesen hallgatnak a források. Ezt az időszakot a gyerekek szerencsés esetben otthon, anyjuk mellett töltötték — a szülés ugyanis gyakran követelte az anya életét, ezért sok gyerek nőtt fel mostohaanya vagy nevelőszülők mellett. Agyagból égetett, fából faragott játékbabákat, edényeket — noha a régészek több helyen is tártak fel ilyen játékokat — valószínűleg kevesen kaptak, a gyerekek többsége azzal játszott, amit talált. E célra gyakran kaptak különböző használati eszközöket: a csecsemő V. Lászlóról is feljegyezték, hogy bölcsőjébe egy hosszú kanalat tettek, „amivel a gyermekeket szokás szórakoztatni”. A rosszul megválasztott játékszer akár életveszélyt is okozhatott: egy Csongrád megyei asszony — Újlak város 1460-ban, Kapisztrán János csodáiról felvett jegyzőkönyve szerint — Borbála nevű csecsemő lányának tojáshéjat adott játszani, amely úgy megakadt a gyermek torkán, hogy egy héten át sem szopni, sem nyelni nem tudott. Apród az udvarban A társadalmi helyzethez illő vagy a szülők által választott életpályához szükséges ismeretek elsajátítására a gyerekek 6-10 éves koruk táján hagyták el hosszabb-rövidebb időre a szülői házat. A legkiváltságosabb helyzetben természetesen azok voltak, akik apjuk érdemei, az országos politikában betöltött szerepe alapján méltónak bizonyultak arra a kiváltságra, hogy a királyi udvarban, apródként, lovagi módon nevelődjenek. Ez a lehetőség elsősorban az arisztokrácia gyermekei előtt állt nyitva, de időről időre élhetett vele egy-egy köznemesi família is. Olyan családokból, mint a Lackfiak, Cudarok, Kanizsaiak, gyakran generációkon át valamennyi fiú az udvarban nevelkedett. A lovagi nevelés, amelyet — olykor a velük nevelkedő trónörökössel együtt — kaptak, elsősorban katonai jellegű volt, legfontosabbnak a lovaglás és a fegyverforgatás mesteri elsajátítását tartották. írnt olvasni nem kellett tudniuk — e téren csak a 16. század elejétől kezdve történt változás. Az udvari tanulóidő végét ünnepélyes szertartás, az ifjú lovaggá avatása zárta. Az apródból általában udvari ifjú, majd lovag lett, aki már tisztségeket is kaphatott. (A cím és az életkor azonban nem mindig kapcsolódott egymáshoz: lehetett valaki akár 40 évesen is udvari ifjú, ha nem jutott előbbre a ranglétrán.) A királyhoz hasonló udvart tartott számos főúri család is, ahol familiárisaik gyermekei nevelődtek apródként. Lehetőségeik azonban elmaradtak a királyi udvarban felnövő kortársaiktól: amíg az udvarban képességeivel kitűnő ifjú könnyen országos méltóságba emelkedhetett, a főúri famíliában nevelkedő fiú ritkán jutott a várügyi tisztségnél magasabbra. A „deák” egészen más utat jártak be azok, akik a betűvetés elsajátításával akartak előbbre jutni. A 14. század elejéig szinte minden értelmiségi munkát egyháziak végeztek, a tanult ember egyet jelentett a pappal. A 14. század közepétől azonban egyre nagyobb számban tűntek fel a magyarul deáknak nevezett írástudók, akiket már nem szenteltek pappá, hanem világi ér- Szülés egy 15. századi táblaképen Iskolamester és diákjai, 15. század