História 1997
1997 / 5-6. szám - SOÓS ISTVÁN: Cigánygyerekek sorsa a 18. században
el az illető mesterséget, ne pedig szüleik mellett. Iskolába kényszerítés A központi és a helyi hatósági szervek említett — sokszor igen kemény kényszerítő — intézkedései ellenére a cigánygyermekek iskoláztatása, nevelése és oktatása területén igen csekély eredmények születtek. Az egykorú jelentésekből kiderül: a cigánygyermekek többsége „iskolába adatott”, az ifjabbak (14-18 évesek) pedig „paraszti szolgálatban” tevékenykedtek. Mégis az a helyzet volt általánosan jellemző, amiről (Kiskun)Félegyháza tanácsülési jegyzőkönyve a következőket állapította meg: „az világi mester által tanított ártatlan gyermekeknek igen tsekély előmenetelek volt úgy annyira, hogy három, s négy esztendők alatt is csak a jó közönséges olvasást sem tanulta meg...” Abból az elvből kiindulva, hogy az emberek többsége, így a hatóságok szerint „zabolátlanul kóborló és henyéléshez szokott” cigányok helyes és megfelelő erkölcsi neveléssel „javíthatók”, jó útra téríthetők, egy újabb, 1767. november 27-én kelt rendeletben a következő utasítást fogalmazták meg: a 2 évnél idősebb cigánygyerekeket szedjék el szüleiktől, szakítsák ki családi környezetükből, és adják ki őket parasztfamíliákhoz. A fiúknak 12, a leányoknak 14 esztendős korukig kellett a jobbágyoknál nevelkedniük. A „kiadott” gyermekek eltartásának költségeit 10 éves korig évi 12 forintban állapították meg; 10 és 14 éves kor között pedig a fiúk után 12, a lányok után pedig 14 forint járt a „nevelőszülőnek”. A 12 évesnél idősebb fiúgyermekkel mezőgazdasági munkát végeztettek. Ez béres szolgálatot jelentett. A munkára alkalmassá vált, illetve „bevált” cigánygyerekek naponta 3 krajcár fizetségben részesültek. A cigánygyerekek szívesebben vállalták a szabadabb, korábbi életkörülményeiknek inkább megfelelő pásztorkodást, ezt azonban a hatóságok nem helyeselték, mivel féltek attól, hogy a pásztorokból gyakran „tolvajok, rablók” lesznek. A gyerekek másik részét valamilyen kézműves mesterség kitanulására kényszerítették, melyet egy szakmabeli céhnél kellett elsajátítaniuk. A kitanult segédet — a rendelet értelmében — „minden kérdés, avagy neheztelés nélkül” kötelesek voltak felvenni a céhbe. A gyermekekért fizetett tartásdíjat a parasztoknak vagy a mesterembereknek kezdetben az állami bevételekből, később pedig a megyei pénztárakból folyósították. A fenti rendelet utasította a helyi szerveket, hogy a plébánosok szorgalmasan tanítsák a cigánygyermekeket az „igaz hit elemeire és ösztökéljék őket az elemi iskolába járásra, hogy itt díjmentesen tanuljanak...” A munkára nem hajlandó, de egyébiránt katonaságra alkalmas, 16. életévüket betöltött fiatalokat erőszakkal összefogdosták, és besorozták a hadseregbe. Távol a szülőktől A szülőktől elvett cigánygyerekeket lakóhelyüktől távolabbi falvakban osztották széjjel. Erről azonban a cigányszülők nem tudhattak, nehogy gyermekeiket „visszalopják”. Elképzelhető, milyen lelki fájdalmat váltott ki a felnőtt cigányok körében gyermekeik, unokáik elvesztése. Azoktól fosztották meg őket, akik számukra a legszentebbek és legkedvesebbek voltak, életük értelmétől, a gyermektől. Akadt olyan család — az egykorú források tanúsága szerint — amelytől 3-4 gyermeket elszakítottak. Nem véletlenül kesergett a hatóságoktól továbbra is üldözött s emberi mivoltában más módon is újra és újra megalázott, lenézett, megvetett, sokat szenvedett „újpolgár” gyermekei elvesztése felett egy 18. század végi gúnyversben: „Mint a’ zsókafiat Szedik magzatimat. Ki lesz már muzsikás szimbalmos és kontrás..." A hatóságok különösen kegyetlenül jártak el 1773. december 21-e éjszakáján, majd ezt megismételve 1774. április 24-én a kora hajnali órákban a Csallóköz számos falujában. Pozsony vármegye, az udvar utasítását buzgón teljesítve, minden öt év feletti cigánygyermeket elszedetett szüleiktől, nem törődve azok jajveszékelésével, könyörgésével. A gyermekeket kocsikra rakták, és szétosztották a vármegye távolabbi területein a parasztok között, akik ekkor már 18 forintot kaptak a tartásdíj fejében. Az egykorú kimutatások szerint 1780-ban 8388 cigánygyermeket „neveltek” idegen parasztcsaládoknál. 1785-ben Németh György borsosgyőri „újpolgár”, hogy visszakaphassa fiát, a következő levélben fordult gróf Fekete György országbíróhoz „... azonkívül, hogy porczsoztam mind ekoráig a N[emes] Vármegyére a f[orintokat] , és emellet hogy az Uraságnak is Ki-Szolgáltam mindenkor a 18 Napot, ‘s meg fizettem a füstpénszt (...) hogy Esztendőnként a’ Portiora anyit fizetni fogok, és meg adom a Forspontot is (...), úgy fizetek a Németh tartáshoz, csak hanná meg nálam az egy Fiamat, mind azonáltal nem hajtván se arra semmit, hogy a’ Segétségemre Senki se volna és hasznát az egy Leány gyermeknek, hogy az Isten nyomorultya, se vehetném, tőlem el vitette [ti. a bíró] azon Fiamat is szinte Töszérre. Mint hogy pedig a Falunak is Kovácsa lévén már 25. Esztendeig Rétet, é s Földeket is kérttem az (...) Uraságtul (...) nem is úgy vélnék mint az egyéb Uj-Polgárok hogy a két kézi munkám é s kovátsolásommal más életet is élné. De hogy az lovak mellett volna is az Fiam másnál, én ruháznám ötét. Arra való nézve, hogy visza-vehetném úgy a’ Fiamat a’ Segétségemre ...” Nem ismeretes, teljesítette-e Németh György kérését az országbíró, de tény az, hogy 1785 után a cigánygyermekek fokozatosan visszakerültek szüleikhez, és ez egyúttal a „felvilágosult cigánypolitika” végét jelentette. A cigánygyermekek átnevelésének terve egy rövid időre lekerült a napirendről. SOÓS ISTVÁN ,A dade és a rajkó”. Cigányok, 1860-as évek