História 1997

1997 / 5-6. szám - TÁTRAI ZSUZSANNA: Falusi gyermekélet Magyarországon

Falusi gyermekélet Magyarországon 1847-1948 A gyermekáldást faluhelyen álta­lában valóban áldásnak, az „Is­ten ajándékának” tartották, míg a meddőséget „Isten verésének” tulajdo­nították. Azt is mondogatták, hogy „egy gyermek, nem gyermek”. A közmondás szerint: „Esőt és gyermeket nem kell kérni, mert ád az Isten.” A múlt században oly nagy volt a csecsemőhalandóság, hogy egy asszony­nak öt gyermeket kellett a világra hoznia ahhoz, hogy legalább két gyermeke élet­ben maradjon. A szegényebb családok­nál általában több gyermek született, mert így több munkáskézre számíthat­tak. Ezzel párhuzamosan már a 18. szá­zadban elkezdődött a születéskorláto­zásra való törekvés pl. a Sárköz és az Ormánság református vidékein. „Egykézés”, „vő­ség” A múlt század második felében, a job­bágyfelszabadítás után a birtokelaprózó­dástól való félelem miatt újabb területe­ken Zala, Somogy, Gömör, Nógrád, Tol­na, Fehér, Bihar megye magyar, a Bánát és Bácska katolikus német, Krassó- Szörény román lakossága körében ter­jedt az egykézés. A népnyelvben az egy­ke a testvér nélküli egyetlen gyermeket jelöli. Az egykézés következtében a nők is a vagyon egyedüli örökösei le­hettek. Megteremtődött a „vőség” in­tézménye. Azaz a korábbi hazai szoká­sokkal ellentétben a férj az egyetlen leány, a felesége házához költözött, és a felesége családjával élt együtt a há­zasság után. Amennyiben a vő egyedü­li gyermek volt és vagyonos, akkor a lány családja megbecsülte, a gazdálko­dásba is beleszólhatott. A vagyontalan nő azonban ki volt szolgáltatva felesé­ge családjának: élelemmel, ruhával, némi költőpénzzel látták el, közös gyermeküket pedig az anya családi ne­vén emlegették. A falu őrizte, a helyi kö­zösséghez igazította a gyermek életét. Ugyan­akkor évszázadokon át megtartotta a gyermek­várás, a családi nevelés szokásrendszerét is. Századunk közepéig lénye­gében ez határozta meg a falusi gyermekek életét. Kis- és nagycsalád A gyermekek sorsát meghatározta, hogy milyen családi közösségbe születtek. Két jellegzetes szerveződésű családfor­ma létezett, az ún. nagy-, illetve kiscsa­­lád. A nagycsaládban több nemzedék élt egy fedél alatt, a legidősebb gazda, a családfő vezetésével. Ő rendelkezett a család javaival, irányította a munkát. A női munkaerőt elsősorban a családba há­zasság útján érkező menyecskék biztosí­tották. Ők ki voltak szolgáltatva a család minden tagjának, az idősebb menyecs­kéknek is, akik már korábban odakerül­tek. A nagycsaládban a menyecske szá­mára döntő jelentősége volt a gyermek­­áldásnak. Csupán az első gyermek szü­letése után tekintették családtagnak. A gyakori terhességet és szülést azonban nem nézték jó szemmel, mert ilyenkor időszakosan távol maradt a munkától. Az első világháború után egyre gyako­ribbá vált a nagycsaládok szétválása, s ezzel együtt rohamosan csökkent a gyer­mekek száma. A II. világháború után, amikor nem volt szempont a föld örök­lése, a gyermekek száma továbbra sem változott. Az egy- vagy kétgyerekes csa­ládforma ideálisnak vélt normává rögzült. Szülés, bába A kismamát, az állapotos asszonyt a ha­gyományos magyar paraszti világban nem kímélték a munkától, de ha valamit megkívánt azt feltétlenül teljesítették. Úgy vélték, hogy nem is az anya, hanem a gyermek kívánja az ételt, s ha nem kapja meg, akkor a magzat és az anya is veszélybe kerülhet. Közismert hiedelem volt az is, hogy a várandós anyának nem szabad semmit sem megcsodálnia, mert akkor valamilyen elváltozás lesz a gyer­mekén pl. anyajegy formájában. A vá­randós anyák számtalan tilalommal ta­lálták szembe magukat: tiltották, hogy es­küt tegyen, tanúskodjon, nem volt szabad temetésen részt vennie stb. A tilalmak jó része a születendő gyermek védelmében keletkezett: pl. nem szabad sírba nézni, mert sápadt lesz a gyermek; nem szabad vizes edényre ülni, mert vízfejű lesz stb. Többnyire bába segítségével szültek az asszonyok. Ezek a bábák nem ritkán tanulatlanok, ún. parasztbábák voltak. A tanult bábák, már a múlt században is bábaképző intézetben végezték tanulmá­nyaikat négy hónaptól két évig is terjedő időben. Az ún. cédulás bábák csupán 4-6 hetes tanfolyamon vettek részt. A parasztbábáknak nem volt semmilyen képesítésük. Tapasztalataik alapján ju­tottak bizonyos tudás birtokába, mely­ben ősi hiedelmeket, mágikus cseleke­deteket vittek tovább nemzedékről nem­zedékre. A bábáknak nemegyszer bo­szorkányos szerepet is tulajdonítottak, mint aki szemmel ver, meg tudja rontani a gyerekágyast és az újszülöttet, de ugyanakkor képes a gyógyításra, ku­­ruzslásra is. A szülés levezetésén túl a bába feladata volt a gyerekágyas asszony ágyának megvetése, ágyba kísé­rése. Mindez szertartásosan ment végbe. Ha az újszülött gyenge volt, a bába ke­resztelte meg, nehogy kereszteletlenül haljon meg. Ezt nevezték bábakereszt­­ségnek, szárazkeresztelőnek. Meghatá­rozott ideig, általában egy hétig naponta ment az anyát és az újszülöttet ápolni. Az ő feladata volt, hogy felkérje tisztsé­gére a keresztanyát, hogy a keresztelőre meghívja a vendégeket. Ő vitte az újszü­löttet a templomba. A gyerekágyas idő elteltével a fiatal anya első ízben a bába kíséretében ment az egyházkelőre. A bá­bának a szolgálataiért általában előre ki­alkudott összeget adtak terményben vagy élelmiszerben. Volt, ahol a gyer­mek első fürdővizébe vetették a bábának szánt pénzösszeget, másutt a keresztelő alkalmával adták az ún. bábapénzt, bocskorpénzt.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék