História 1997
1997 / 5-6. szám - TÁTRAI ZSUZSANNA: Falusi gyermekélet Magyarországon
Falusi gyermekélet Magyarországon 1847-1948 A gyermekáldást faluhelyen általában valóban áldásnak, az „Isten ajándékának” tartották, míg a meddőséget „Isten verésének” tulajdonították. Azt is mondogatták, hogy „egy gyermek, nem gyermek”. A közmondás szerint: „Esőt és gyermeket nem kell kérni, mert ád az Isten.” A múlt században oly nagy volt a csecsemőhalandóság, hogy egy asszonynak öt gyermeket kellett a világra hoznia ahhoz, hogy legalább két gyermeke életben maradjon. A szegényebb családoknál általában több gyermek született, mert így több munkáskézre számíthattak. Ezzel párhuzamosan már a 18. században elkezdődött a születéskorlátozásra való törekvés pl. a Sárköz és az Ormánság református vidékein. „Egykézés”, „vőség” A múlt század második felében, a jobbágyfelszabadítás után a birtokelaprózódástól való félelem miatt újabb területeken Zala, Somogy, Gömör, Nógrád, Tolna, Fehér, Bihar megye magyar, a Bánát és Bácska katolikus német, Krassó- Szörény román lakossága körében terjedt az egykézés. A népnyelvben az egyke a testvér nélküli egyetlen gyermeket jelöli. Az egykézés következtében a nők is a vagyon egyedüli örökösei lehettek. Megteremtődött a „vőség” intézménye. Azaz a korábbi hazai szokásokkal ellentétben a férj az egyetlen leány, a felesége házához költözött, és a felesége családjával élt együtt a házasság után. Amennyiben a vő egyedüli gyermek volt és vagyonos, akkor a lány családja megbecsülte, a gazdálkodásba is beleszólhatott. A vagyontalan nő azonban ki volt szolgáltatva felesége családjának: élelemmel, ruhával, némi költőpénzzel látták el, közös gyermeküket pedig az anya családi nevén emlegették. A falu őrizte, a helyi közösséghez igazította a gyermek életét. Ugyanakkor évszázadokon át megtartotta a gyermekvárás, a családi nevelés szokásrendszerét is. Századunk közepéig lényegében ez határozta meg a falusi gyermekek életét. Kis- és nagycsalád A gyermekek sorsát meghatározta, hogy milyen családi közösségbe születtek. Két jellegzetes szerveződésű családforma létezett, az ún. nagy-, illetve kiscsalád. A nagycsaládban több nemzedék élt egy fedél alatt, a legidősebb gazda, a családfő vezetésével. Ő rendelkezett a család javaival, irányította a munkát. A női munkaerőt elsősorban a családba házasság útján érkező menyecskék biztosították. Ők ki voltak szolgáltatva a család minden tagjának, az idősebb menyecskéknek is, akik már korábban odakerültek. A nagycsaládban a menyecske számára döntő jelentősége volt a gyermekáldásnak. Csupán az első gyermek születése után tekintették családtagnak. A gyakori terhességet és szülést azonban nem nézték jó szemmel, mert ilyenkor időszakosan távol maradt a munkától. Az első világháború után egyre gyakoribbá vált a nagycsaládok szétválása, s ezzel együtt rohamosan csökkent a gyermekek száma. A II. világháború után, amikor nem volt szempont a föld öröklése, a gyermekek száma továbbra sem változott. Az egy- vagy kétgyerekes családforma ideálisnak vélt normává rögzült. Szülés, bába A kismamát, az állapotos asszonyt a hagyományos magyar paraszti világban nem kímélték a munkától, de ha valamit megkívánt azt feltétlenül teljesítették. Úgy vélték, hogy nem is az anya, hanem a gyermek kívánja az ételt, s ha nem kapja meg, akkor a magzat és az anya is veszélybe kerülhet. Közismert hiedelem volt az is, hogy a várandós anyának nem szabad semmit sem megcsodálnia, mert akkor valamilyen elváltozás lesz a gyermekén pl. anyajegy formájában. A várandós anyák számtalan tilalommal találták szembe magukat: tiltották, hogy esküt tegyen, tanúskodjon, nem volt szabad temetésen részt vennie stb. A tilalmak jó része a születendő gyermek védelmében keletkezett: pl. nem szabad sírba nézni, mert sápadt lesz a gyermek; nem szabad vizes edényre ülni, mert vízfejű lesz stb. Többnyire bába segítségével szültek az asszonyok. Ezek a bábák nem ritkán tanulatlanok, ún. parasztbábák voltak. A tanult bábák, már a múlt században is bábaképző intézetben végezték tanulmányaikat négy hónaptól két évig is terjedő időben. Az ún. cédulás bábák csupán 4-6 hetes tanfolyamon vettek részt. A parasztbábáknak nem volt semmilyen képesítésük. Tapasztalataik alapján jutottak bizonyos tudás birtokába, melyben ősi hiedelmeket, mágikus cselekedeteket vittek tovább nemzedékről nemzedékre. A bábáknak nemegyszer boszorkányos szerepet is tulajdonítottak, mint aki szemmel ver, meg tudja rontani a gyerekágyast és az újszülöttet, de ugyanakkor képes a gyógyításra, kuruzslásra is. A szülés levezetésén túl a bába feladata volt a gyerekágyas asszony ágyának megvetése, ágyba kísérése. Mindez szertartásosan ment végbe. Ha az újszülött gyenge volt, a bába keresztelte meg, nehogy kereszteletlenül haljon meg. Ezt nevezték bábakeresztségnek, szárazkeresztelőnek. Meghatározott ideig, általában egy hétig naponta ment az anyát és az újszülöttet ápolni. Az ő feladata volt, hogy felkérje tisztségére a keresztanyát, hogy a keresztelőre meghívja a vendégeket. Ő vitte az újszülöttet a templomba. A gyerekágyas idő elteltével a fiatal anya első ízben a bába kíséretében ment az egyházkelőre. A bábának a szolgálataiért általában előre kialkudott összeget adtak terményben vagy élelmiszerben. Volt, ahol a gyermek első fürdővizébe vetették a bábának szánt pénzösszeget, másutt a keresztelő alkalmával adták az ún. bábapénzt, bocskorpénzt.