História 1997

1997 / 5-6. szám - TÁTRAI ZSUZSANNA: Falusi gyermekélet Magyarországon

Az újszülött fekhelye a kereszteléstől az avatásig az anyja ágyában volt, ez­után került a bölcsőbe vagy teknőbe 2-3 éves koráig. A bölcsőnek különböző for­mái, típusai voltak a magyar nyelvterü­leten. A palócoknál teknőbölcsőt hasz­náltak 6 hetes korig. Az ilyen bölcsőt ölben lehetett vinni, szoptatáskor sem kellett belőle kivenni a csecsemőt. Az anyja éjszakára az ágya melletti lócára tette, a mezőre is kivitte magával. A talpon ringó bölcsőt többnyire dísze­sen faragták és festették. Ideiglenes fekhelyként szolgálhatott a függőágy, melyet a mezőre vittek magukkal a csecsemő számára. Általános és íratlan szabály határozta meg a látogatók viselkedését. Aki elő­ször nézett az újszülöttre, háromszor megköpködte, nehogy szemmel verje. Nem dicsérték a gyermeket, hanem ilyen megjegyzéseket tettek: „Jaj de csúf vagy!” A napszállta után érkező vendég­nek feltétlenül le kellett ülnie, nehogy elvigye a gyermek álmát. Ajándékként babot, tojást vittek a gyerekágyas asszonynak, hogy a gyereknek soha se legyen pénzhiánya. Keresztelő, névadás A komák kiválasztása nagy körültekin­téssel történt. Ritkán fordult elő, hogy a családból, rokonságból választottak vol­na keresztszülőket. Általában mindenki a „maga fajtájából” hívott keresztszülő­ket. A koma kiválasztására és felkérésé­re már a gyermek születése előtt sort kerítettek. A szülők és a keresztszülők komának szólították egymást, és gyak­ran megtisztelésből magázódtak. Meg­hívták egymást lakodalmakba, disznóto­rokba, családi összejövetelekre. Katoli­kusoknál egy komapárt választottak, pro­testánsoknál nem volt ritka a több koma­pár sem. Hagyományosan megszabott kö­telességeik voltak: pl. a keresztelőkor fi­zetség a papnak; a gyerekágyas asszony ellátása; a gyermek halála esetén részt vál­laltak a temetési költségekből stb. A ke­resztszülőktől kapott ajándék az ún. korozsma, mely ruhaajándék volt, de pénzzel is meg lehetett váltani. A koma­­sággal új rokoni kapcsolat jött létre. A névadásnak is megvoltak az íratlan szabályai. Elsőszülött fiúgyermek nevé­nek a megválasztására fordítottak na­gyobb gondot. Az édesapja vagy nagy­apja nevét kapta. Ha az elsőszülött meg­halt, akkor a később születettet ugyanar­ra a névre keresztelték. A következő fi­úgyermekek általában az elhunyt férfi hozzátartozók keresztneveit viselték. Az apán és nagyapán kívül ritkán neveztek el élő rokonról gyermeket. A lányok névadásánál is előnyben részesült a nagyanya és a keresztanya neve. A leg­gyakoribb férfi keresztnevek: István, Já­nos, József, Sándor, Imre, András, a lá­nyoknál Mária, Erzsébet, Katalin, Rozá­lia, Margit, Ilona. A leánynevek közül a legjobban kedvelt név a Mária volt, mert a névadással a kislányokat Szűz Mária oltalmába ajánlották a szülők. A keresztelőre a keresztanya és a bá­ba mentek, mert erre hagyományosan néhány nappal a szülés után került sor. Az újszülöttet cifra­nhába öltöztették, pólyába, vánkosba kötötték. Ebbe ron­tást elhárító tárgyakat tettek. A kereszte­lő idejére az újszülött helyére macskát, mángorlót, valamilyen tárgyat tettek. Amikor a keresztelőre indultak, azt szokták mondani: „Pogányt viszünk, ke­resztényt hozunk!” Keresztelőre menet senkinek sem mutatták meg a gyerme­ket, a templomba az oldalajtón vitték be, és a főkapun hozták ki. A keresztelőhöz vendégség, lakoma tartozott. Az egyik fajtája a keresztelő napján tartott szeré­nyebb meg­vendégelés, ebéd vagy vacso­ra volt, a másik az ún. paszita, vagy poszrik elsősorban a fiúgyermekeket és azok közül is az elsőt illette meg. Ezt nem minden esetben a kereszteléskor tartották, hanem pl. disznótor, szüret idején. Ilyenkor az ünneplés három na­pig eltartott. Csecsemőápolás A csecsemő-, gyermekápolás és -neve­lés a családi körülményeknek megfele­lően alakult. A gyakori gyermekáldás mellett a munkának, az életnek tovább kellett mennie. Kis fateknőben vagy le­pedőben a szoptatós csecsemőt maguk­kal vitték a mezőre, vagy pedig a nagy­családokban a menyecskék közül vala­melyik otthon maradt, és a szoptatós gyereket a sajátja mellett ellátta. Az új­szülött és a csecsemő gondozásában el­sősorban a mágikus cselekedetek ját­szották a főszerepet. Pl. azt hitték, hogy a gyermek azért nyűgös, sírós, mert a fürdővizét naplemente előtt öntötték ki; ha kivették a bölcsőből azért tettek a helyére mángorlót, hogy el ne vi­gyék az álmát. Ha mindezek nem se­gítettek, cuclival nyugtatták, amibe pl. pálinkába áztatott zsemlét vagy mákfőzetet tettek. Az újszülött ápolá­sa jóformán tilalmakban, félelmekben, a bekövetkezett baj elhárításában me­rült ki. A szemmelverés gyógyítására és a szemmelverő kilétének a megállapítá­sára ún. szenesvizet készítettek. Pl. hét darab faszenet tettek a vízbe, s ha egy is lent maradt, azt jelentette, hogy az illetőt szemmel verték. Az újszülött, a csecsemő táplálásában az anyatejnek volt döntő fontossága. Az etetés rend­szerességének nem tulajdonítottak jelen­tőséget, valahányszor felsírt a gyerek, megszoptatták. Kisfiú falovacskás fogattal játszik, 1930 42

Next