História 1997
1997 / 8. szám - FIGYELŐ - SZÁDECZKY-KARDOSS IRMA: Mi az igazság Báthory Erzsébet ügyében?
Mi az igazság Báthory Erzsébet ügyében? Koncepciós bíínper a 17. században N ádasdy Ferencné Báthory Erzsébetről (1560-1614) úgy véli a történelmi köztudomás, hogy korának féktelenül kegyetlen, vérszomjas magyar főnemes asszonya volt, aki feudális jogai korlátozatlanságában több száz fiatal jobbágy lány életét oltotta ki embertelen kínzások közepette. Általában szadistának tekintik őt vagy őrülten-betegesen hiúnak, feltételezve, hogy a másoknak okozott gyötrelem látványában lelte gyönyörűségét, avagy — öregedvén — a fiatal nők friss vérével ápolta hervadó szépségét. S ha olykor támad is némi kétség a szépítő „vérfürdő” realitása iránt — hiszen a gyorsan alvadó vérben ez megvalósíthatatlan —, letöri azt a vélt „bűnösséget” hitelesítő tévhit arról, hogy Thurzó György nádor még rajta is kapta, egyenesen „tetten érte” Nádasdynét és cselédeit az emberölésen. Le is tartóztatták őket, s az úrnőt örökös rabságra, szolgasorú „bűntársait” pedig halálra ítélte. Sommásan így foglalhatók össze azok a közismert adatok, amelyek alapján a mai kor Báthory Erzsébet ügyéről, bűnösségéről és kegyetlenségéről vélekedik. Ám mindennek valójában csak a töredéke igaz. Csupán a letartóztatás, a bebörtönzés és a „bűntársak” — egy szolga és két szolgáló kivégzése. De nem igaz a bűnösség, nem igaz a vérontó kegyetlenség, és legfőképpen nem igaz az úgynevezett „tettenérés”. Természetesen valótlan a kivégzettek „bűntársi” szerepe is. Akkor viszont kik voltak és hogyan haltak meg azok, akiknek a holttestét oly szorgalmasan keresték az állítólagos „tettenéréskor” a nádor emberei? Miként pusztult el az a fiatal lány, akinek fellelt tetemét — egy sebesülten talált „túlélő” leánnyal együtt — még közszemlére is tették a csejtei kastélyudvarra csődített sokaság előtt? Mi volt az alapja a vádnak, amiből ezt az egész kriminális históriát kikerekítették? Gyógyítás a középkori Magyarországon Nádasdyné korában a főuraknak és nemeseknek szokás szerinti kötelezettsége volt az udvarnép és a jobbágyok — valamint a katonák — gyógyításáról való gondoskodás. Az alig tucatnyi kvalifikált, külföldi egyetemen tanult orvos mellett — akik javarészt városokban működtek — a seborvosláshoz értő borbélyok, a mozgásszervi és bőrbántalmakat is kezelő fürdősök, a gyógyszerészek, a női bajokat és a gyermekbetegségeket ismerő bábák — mint tanult gyógyítók — álltak ebben a rendelkezésükre. A gyógyítás szakértelme azonban nem csak erre a körre szorítkozott, lévén, hogy a társadalmi igény is sokkal nagyobb volt, mint aminek az így iskolázottak létszáma meg tudott felelni. Kívülük a családi-környezeti hagyományokon, tapasztalati alapon kitanult gyógyító és füves asszonyok s férfiak sokasága, az úgynevezett népi gyógyítás mesterei foglalkoztak még orvoslással országszerte. Közéjük tartoztak a majorosok és majorosnők, akik az állattartás szakemberei voltak, és az állatok gyógyításához is érteniük kellett. A gyógy- Báthory Erzsébet: Csók István festménye, 1895 „Több mint félezred ártatlan leány halálra kínzója és vérszopójaként csak egyetlen gróf hölgyet ismer történetünk, és ez: Ecsedi Báthory Erzsébet.”