História 1998

1998 / 7. szám - MŰHELY - BURUCS KORNÉLIA: A "fordulat" és a "dolgozó nő"

„Hivatalból” mondott beszédet Ortutay Gyula és a javaslat beterjesztője, Bognár József. A tíz hozzászólásból heten a javaslat mellett, ketten ellene léptek fel, a Független Magyar Demokrata Párt képviselőire bízta a szavazást. A vita utolsó hozzászólója Ortutay Gyula, kisgazdapárti vallás- és közokta­tásügyi miniszter volt. Az államigazga­tás oldaláról szükségesnek tartotta további érvekkel is indokolni az iskolák államosítását. Ezek között első helyen említette az adminisztráció önálló szem­pontját: a több fenntartó szinte irányít­hatatlanná tette az iskolákat és a tárca fejlesztési törekvései (pl. a nyolc évfo­lyamos általános iskola) keresztülvihe­­tetlenek. Az iskolák államosításáról 230:63 arányban elfogadott 1948:XXXVIII. tc. kimondta a nem állami iskolák és a velük összefüggő tanulóotthonok, továbbá a kisdedóvók fenntartásának — kivéve a kizárólag egyházi célokat szol­gáló tanintézetek (hittudományi főisko­la, diakónusképző stb.), ill. a tárgyalások útján rendezendő egyéb kivételek — állami kézbe vételét. Összesen 4899 egyházi fenntartású alap- és középiskola került ekkor állami kezelésbe. (Ezek 63%-a római katolikus, 24%-a reformá­tus, 8%-a evangélikus, 3%-a görög katolikus, 1%-a izraelita, 0,5%-a vegyes és 0,25-0,25%-a görögkeleti, valamint közös görög katolikus-római katolikus fenntartású volt 1948 júniu­sáig.) Ezen intézmények tanárait, tanítóit és óvónőit — akkori fizetési fokozatuknak megfelelően — állami státusba vették. Eddigi szolgálati idejüket állami szolgá­latnak számították. Ezután kisdedóvót vagy iskolát csak a tárgya szerint illeté­kes miniszter előterjesztésére, miniszter­­tanácsi határozat alapján lehetett létesí­teni és fenntartani.* 1948 szeptemberében az államosítás örömmámorában úszó sajtó lelkesen ünnepelte a dolgozók összefogásával helyreállított iskolákat. Az iskoláztatást modernizálni szándékozó reformokra azonban egy olyan történeti korszakban került sor, amikor ez a modernizáció egybeesett az iskola — s ezzel együtt az emberek mindennapjainak — átpolitizá­­lódásával, az egypólusú politikai hata­lom kiépülésével. KOVÁCS ÉVA MŰHELY A „ fordulat” és a „dolgozó nő” Magyarország, 1948-1956 1945 után a nők társadalmi súlya érezhe­tően megnőtt. A háborús emberveszte­ség miatt nemcsak számbeli fölényük érvényesült (1941-ben 4,56 millió férfire 4,75 millió, 1949-ben 4,42 millió férfire 4,78 millió nő jutott), de az ország újjá­építési munkájában sem nélkülözhették a „gyengébbik nem” részvételét. 1945 után már nemcsak a proletárcsa­ládok, de a talajvesztett középosztályok asszonyai is egyre nagyobb számban kényszerültek ki az otthon zártságából, maguk és családjuk eltartása érdekében. (A szakirodalomból ismert, hogy 1945 előtt a kereső nők túlnyomó része a mezőgazdaságban dolgozott, illetve házicselédként kereste kenyerét, míg az iparban, közlekedésben, kereskedelem­ben — alacsony iskolázottságuk miatt — főként csak betanított, ill. segédmunkás­ként tudtak elhelyezkedni.) Nézetek a női munkáról Az 1945 utáni néhány évben még eltérő hangokat lehetett hallani a nők házon kívüli foglalkoztatásáról. A nő és a csa­lád szerepéről tovább élő tradicionális felfogás hívei a nő legfontosabb felada­tának a családról való gondoskodást tar­tották. Ennek illusztrálására elég itt Hamvas Endre Csanádi püspök egy 1946-ban rendezett katolikus ünnepsé­gen elmondott szavait idézni : „Mi sem­miképpen el nem fogadhatjuk azt az »egyenjogúsítást«, mely figyelembe nem veszi a női test és lélek faj­átlagos alkatát, célját, és női és férfi hivatások közötti különbségeket elmosni törekszik. A nő csak szerencsétlen lesz, ha igazi hivatásá­tól elvonják és a férfi pályára csalják, mert itt a versenyben alul marad, kisebb értékű­­ség gyötri, sőt erkölcse is veszélyeztetve van.” Egyházi körökben sokan úgy vélték, A közelmúltban jelentős nyilvánosságot kapott az a próbaper, amelyben egy jól képzett nő azt sérelmez­te, hogy álláshirdetésében egy munkaadó a női mun­kavállalókat hátrányosan érintő feltételeket határo­zott meg. Az eset indította szerkesztőségünket arra, hogy a közelmúltban elké­szült disszertáció (A hét­köznapok hősei) szerzőjét kérte meg az 1950-es évek nőpolitikájának rövid ösz­­szefoglalására, hogy a családanyák munkába állása megingatja a házasságot, felgyorsítja az amúgy is megrendült család széthullását, ezért a kereső tevékenységet csak a férj nélkül maradt leányok és özvegyek szá­mára tekintette (kényszerű) megoldás­nak. A baloldali pártok azonban, a mun­kásmozgalom több évtizedes hagyomá­nyának megfelelően, azt vallották, hogy a nők emancipációja a társadalmilag szervezett munka világán keresztül vezet. Ez a felfogás is magyarázza, hogy a „fordulat évét” követően, az extenzív iparosítás időszakában a növekvő mun­kaerőigény és a női egyenjogúságot hir­dető törekvések egymást erősítve a női foglalkoztatás bővülését segítették elő. És a „nőkérdés” bekerült a szovjet rend­szer ideológiai gépezetébe. A nő: munkaerőforrás Az MDP II. kongresszusán (1951. febru­ár 25-március 2.) jelentősen felemelték az ötéves terv mutatóit. Az ipari termelés 25

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék