História 1998
1998 / 7. szám - MŰHELY - BURUCS KORNÉLIA: A "fordulat" és a "dolgozó nő"
„Hivatalból” mondott beszédet Ortutay Gyula és a javaslat beterjesztője, Bognár József. A tíz hozzászólásból heten a javaslat mellett, ketten ellene léptek fel, a Független Magyar Demokrata Párt képviselőire bízta a szavazást. A vita utolsó hozzászólója Ortutay Gyula, kisgazdapárti vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Az államigazgatás oldaláról szükségesnek tartotta további érvekkel is indokolni az iskolák államosítását. Ezek között első helyen említette az adminisztráció önálló szempontját: a több fenntartó szinte irányíthatatlanná tette az iskolákat és a tárca fejlesztési törekvései (pl. a nyolc évfolyamos általános iskola) keresztülvihetetlenek. Az iskolák államosításáról 230:63 arányban elfogadott 1948:XXXVIII. tc. kimondta a nem állami iskolák és a velük összefüggő tanulóotthonok, továbbá a kisdedóvók fenntartásának — kivéve a kizárólag egyházi célokat szolgáló tanintézetek (hittudományi főiskola, diakónusképző stb.), ill. a tárgyalások útján rendezendő egyéb kivételek — állami kézbe vételét. Összesen 4899 egyházi fenntartású alap- és középiskola került ekkor állami kezelésbe. (Ezek 63%-a római katolikus, 24%-a református, 8%-a evangélikus, 3%-a görög katolikus, 1%-a izraelita, 0,5%-a vegyes és 0,25-0,25%-a görögkeleti, valamint közös görög katolikus-római katolikus fenntartású volt 1948 júniusáig.) Ezen intézmények tanárait, tanítóit és óvónőit — akkori fizetési fokozatuknak megfelelően — állami státusba vették. Eddigi szolgálati idejüket állami szolgálatnak számították. Ezután kisdedóvót vagy iskolát csak a tárgya szerint illetékes miniszter előterjesztésére, minisztertanácsi határozat alapján lehetett létesíteni és fenntartani.* 1948 szeptemberében az államosítás örömmámorában úszó sajtó lelkesen ünnepelte a dolgozók összefogásával helyreállított iskolákat. Az iskoláztatást modernizálni szándékozó reformokra azonban egy olyan történeti korszakban került sor, amikor ez a modernizáció egybeesett az iskola — s ezzel együtt az emberek mindennapjainak — átpolitizálódásával, az egypólusú politikai hatalom kiépülésével. KOVÁCS ÉVA MŰHELY A „ fordulat” és a „dolgozó nő” Magyarország, 1948-1956 1945 után a nők társadalmi súlya érezhetően megnőtt. A háborús emberveszteség miatt nemcsak számbeli fölényük érvényesült (1941-ben 4,56 millió férfire 4,75 millió, 1949-ben 4,42 millió férfire 4,78 millió nő jutott), de az ország újjáépítési munkájában sem nélkülözhették a „gyengébbik nem” részvételét. 1945 után már nemcsak a proletárcsaládok, de a talajvesztett középosztályok asszonyai is egyre nagyobb számban kényszerültek ki az otthon zártságából, maguk és családjuk eltartása érdekében. (A szakirodalomból ismert, hogy 1945 előtt a kereső nők túlnyomó része a mezőgazdaságban dolgozott, illetve házicselédként kereste kenyerét, míg az iparban, közlekedésben, kereskedelemben — alacsony iskolázottságuk miatt — főként csak betanított, ill. segédmunkásként tudtak elhelyezkedni.) Nézetek a női munkáról Az 1945 utáni néhány évben még eltérő hangokat lehetett hallani a nők házon kívüli foglalkoztatásáról. A nő és a család szerepéről tovább élő tradicionális felfogás hívei a nő legfontosabb feladatának a családról való gondoskodást tartották. Ennek illusztrálására elég itt Hamvas Endre Csanádi püspök egy 1946-ban rendezett katolikus ünnepségen elmondott szavait idézni : „Mi semmiképpen el nem fogadhatjuk azt az »egyenjogúsítást«, mely figyelembe nem veszi a női test és lélek fajátlagos alkatát, célját, és női és férfi hivatások közötti különbségeket elmosni törekszik. A nő csak szerencsétlen lesz, ha igazi hivatásától elvonják és a férfi pályára csalják, mert itt a versenyben alul marad, kisebb értékűség gyötri, sőt erkölcse is veszélyeztetve van.” Egyházi körökben sokan úgy vélték, A közelmúltban jelentős nyilvánosságot kapott az a próbaper, amelyben egy jól képzett nő azt sérelmezte, hogy álláshirdetésében egy munkaadó a női munkavállalókat hátrányosan érintő feltételeket határozott meg. Az eset indította szerkesztőségünket arra, hogy a közelmúltban elkészült disszertáció (A hétköznapok hősei) szerzőjét kérte meg az 1950-es évek nőpolitikájának rövid öszszefoglalására, hogy a családanyák munkába állása megingatja a házasságot, felgyorsítja az amúgy is megrendült család széthullását, ezért a kereső tevékenységet csak a férj nélkül maradt leányok és özvegyek számára tekintette (kényszerű) megoldásnak. A baloldali pártok azonban, a munkásmozgalom több évtizedes hagyományának megfelelően, azt vallották, hogy a nők emancipációja a társadalmilag szervezett munka világán keresztül vezet. Ez a felfogás is magyarázza, hogy a „fordulat évét” követően, az extenzív iparosítás időszakában a növekvő munkaerőigény és a női egyenjogúságot hirdető törekvések egymást erősítve a női foglalkoztatás bővülését segítették elő. És a „nőkérdés” bekerült a szovjet rendszer ideológiai gépezetébe. A nő: munkaerőforrás Az MDP II. kongresszusán (1951. február 25-március 2.) jelentősen felemelték az ötéves terv mutatóit. Az ipari termelés 25