História 1998
1998 / 7. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - TRINGLI ISTVÁN: Nagyságosok és vitézlők
számszerű előírások mechanikus teljesítésével — a néhány hetes-hónapos átképzésen részt vett „szakmunkásnők” felkészültsége, teljesítménye valóban nem ütötte meg a kívánt mértéket. Az idősebb „szakik” így megalázónak érezték, ha a segédmunkásból átképzett munkásnővel azonos feladatot kellett végezniük. Az asszonyoknak esetenként meg kellett küzdeniük a „férfi munkasovinizmussal” is. A Nők Lapjában felemlegetett kirívóbb esetekből idézve a Ganz Villamossági Gyárban például a csúcsesztergályos K. Sándor őrizte féltékenyen a szakmai fortélyokat, sőt a közös munkaeszközöknek női váltótársa elől való elzárásával akadályozta kolléganőjét a munkavégzésben. Az ipari munkásnőknél talán még nagyobb ellenállással, sőt rosszakarattal kellett megküzdeniük a mezőgazdaságban dolgozó nőknek. Forrásainkban állandóan visszatérő gondként szerepelt pl., hogy a legtöbb tsz nem vett fel nőket tagként, így azok bedolgozó családtagként, a csúcsmunkák idején kaptak csak munkát. Elvétve vonták be őket a tsz-ek vezetőségébe is. A mezőgazdasági technikumot végzett fiatal agronómusnőket szintén megtörték a jégpáncélként szorító előítéletek, az egészséget próbáló munkakörülmények , de a gyakran felkészültségüket meghaladó felelősségteljes munkakör is. A napi munka során elszenvedett kudarcok, a munkatársak részéről ért megszégyenítések sok nőnek kedvét szegték. Az irreális termeléspolitikai intézkedések, irreális elvárások csak erősítették a női munkaerő alkalmatlanságára vonatkozó általánosító hangokat, és általában a nőkkel szembeni előítéletek továbbélését. Az, hogy a térség országaiban, így Magyarországon is, még ma is gyakran nem valós kérdésekről folyik a vita, ha a női egyenjogúságról beszélünk, annak oka feltehetően az 1948 utáni évek hamis kérdésfeltevéseire vezethető vissza. Érdemes lenne azt is nyomon követni, hogyan változik a szovjet rendszer nőpolitikája és a nő társadalmi helyzete a proletárdiktatúra enyhülésének korszakában, az 1960-as években. Ez egy következő történet. BURUCS KORNÉLIA ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK Nagyságosok és vitézlők Címzések és megszólítások a kései középkorban Ha a kései középkor embere számára népszerű formában kellene illemtankönyvet összeállítani, abban a címzésekről szóló fejezet így kezdődne: soha ne nevezd a királyt ökörnek, mert úgy jársz, mint Újlaki Lőrinc. Amikor a Délvidék ura, aki hercegi címét apjának, Miklósnak köszönhette, akit Hunyadi Mátyás koronáztatott bosnyák királlyá, arra vetemedett, hogy II. Ulászlót e szavakkal illesse, a király szabályos háborút indított ellene. Hely a társadalomban A címzések és megszólítások minden korban a megszólító és a megszólított társadalomban elfoglalt helyét fejezik ki. A korai középkor archaikus világát felváltó, forrongó 13. század után következő kései középkor a megmerevedés kora. A viharos gyorsasággal kialakult társadalomra két feladat várt. Egyrészt a korszak elején fel kellett számolni a még meglevő ősi rétegek (pl. udvarnokok) különállását, be kellett olvasztani őket azokba a nagy társadalmi csoportokba, korabeli szóval rendekbe, amelyek az egyén társadalomban elfoglalt helyét kijelölték. Másrészt jogilag konszolidálni kellett az így létrejött rendszert úgy, hogy kísérletet tettek arra, hogy minden rend helyét pontosan megszabják. Erre szolgált az egyes rendeknek megfelelő címzések kialakítása is. A címzések azt az ideált tükrözték, amelyet a társadalom elvárt rendjeitől. A vitéziés kifejezés pl. tökéletesen megfelelt annak a magyar nemességnek, amelyik a honszerző ősök leszármazottainak tekintette magát, és évszázadokkal később is fenntartotta a hadakozók erkölcsi tudatát. Az asszonyoknak kijáró tisztes megszólítás a családi tűzhely őrzőjével szemben elvárt legfőbb kötelességet, a tisztesség megőrzését volt hivatott kifejezni. A középkorban a címzésekkel és megszólításokkal az oklevélszerkesztés tudománya (ars notaria) foglalkozott. A különböző jogi esetekben kiállítandó oklevélsablonokat tartalmazó nyugateurópai formuláskönyvek — ma úgy mondanánk iratmintatárak —, bevezetői részletesen foglalkoztak e kifejezésekkel. Formuláskönyvek Magyarországon is készültek, azonban a ránk maradt példányok egyikében sem találunk efféle összeállítást, így aztán marad az oklevelek statisztikai feldolgozása. Csakhogy a magyar forrásviszonyok egyik sajátosságaként a középkori iratok nagy része jogi tényt rögzítő, szigorú formulák közt írt oklevél, a valódi levél (a missilis) jóval kevesebb. Ráadásul az írásbeli és a szóbeli közlés közt mindig is nagy szakadék húzódott. Aligha képzelhető el, hogy a királyi tanácsban zajló vita hevében vagy egy nemesi kúriában borozgató társaság diskurálása során ugyanazokat a szavakat használták volna, mint egy, a királynak szóló, gondosan megszerkesztett kérvény esetében. Nem is beszélve arról, hogy írni ugyan latinul írtak, de magyarul beszéltek. A címzések lefordítására pedig alkalmatlan napjaink fordítási technikája. Magyar nyelvű levelek, oklevelek csak a 15. század végétől maradtak ránk. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy egy évszázaddal korábban ugyanúgy fordították a szóban forgó kifejezést. A Jagelló-kori magyar iratokból megismert magyar kifejezések a lazább, a szóbeliségben kialakult formulákat közvetítették. Más a helyzet Magyarországon a 15. századtól megszaporodó német nyelvű iratokkal. Ezek ugyanis jórészt a délnémet területek írásbeliségét vették át. A címzés szót a továbbiakban a legtágabb értelemben fogjuk használni. Idesoroljuk a levelek, oklevelek címzettjeinek szóló kifejezéseket és a levélírók megnevezését, aláírását éppúgy, mint egy harmadik személy neve mellé tett szavakat. 29