História 1998

1998 / 7. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - TRINGLI ISTVÁN: Nagyságosok és vitézlők

számszerű előírások mechanikus teljesí­tésével — a néhány hetes-hónapos átképzésen részt vett „szakmunkásnők” felkészültsége, teljesítménye valóban nem ütötte meg a kívánt mértéket. Az idő­sebb „szakik” így megalázónak érez­ték, ha a segédmunkásból átképzett munkásnővel azonos feladatot kellett végezniük. Az asszonyoknak esetenként meg kellett küzdeniük a „férfi munkasovi­­nizmussal” is. A Nők Lapjában felemle­getett kirívóbb esetekből idézve a Ganz Villamossági Gyárban például a csúcs­esztergályos K. Sándor őrizte féltéke­nyen a szakmai fortélyokat, sőt a közös munkaeszközöknek női váltótársa elől való elzárásával akadályozta kolléganő­jét a munkavégzésben. Az ipari munkásnőknél talán még nagyobb ellenállással, sőt rosszakarattal kellett megküzdeniük a mezőgazdaság­ban dolgozó nőknek. Forrásainkban állandóan visszatérő gondként szerepelt pl., hogy a legtöbb tsz nem vett fel nőket tagként, így azok bedolgozó családtag­ként, a csúcsmunkák idején kaptak csak munkát. Elvétve vonták be őket a tsz-ek vezetőségébe is. A mezőgazdasági tech­nikumot végzett fiatal agronómusnőket szintén megtörték a jégpáncélként szorí­tó előítéletek, az egészséget próbáló munkakörülmények , de a gyakran fel­­készültségüket meghaladó felelősségtel­jes munkakör is. A napi munka során elszenvedett kudar­cok, a munkatársak részéről ért megszé­gyenítések sok nőnek kedvét szegték. Az irreális termeléspolitikai intézkedé­sek, irreális elvárások csak erősítették a női munkaerő alkalmatlanságára vonat­kozó általánosító hangokat, és általában a nőkkel szembeni előítéletek tovább­élését. Az, hogy a térség országaiban, így Magyarországon is, még ma is gyakran nem valós kérdésekről folyik a vita, ha a női egyenjogúságról beszélünk, annak oka feltehetően az 1948 utáni évek hamis kérdésfeltevéseire vezethető vissza. Érdemes lenne azt is nyomon követ­ni, hogyan változik a szovjet rendszer nőpolitikája és a nő társadalmi helyzete a proletárdiktatúra enyhülésének kor­szakában, az 1960-as években. Ez egy következő történet. BURUCS KORNÉLIA ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK Nagyságosok és vitézlők Címzések és megszólítások a kései középkorban H­a a kései középkor embere szá­mára népszerű formában kel­lene illemtankönyvet összeállí­tani, abban a címzésekről szóló fejezet így kezdődne: soha ne nevezd a királyt ökörnek, mert úgy jársz, mint Újlaki Lőrinc. Amikor a Délvidék ura, aki her­cegi címét apjának, Miklósnak köszön­hette, akit Hunyadi Mátyás koronázta­tott bosnyák királlyá, arra vetemedett, hogy II. Ulászlót e szavakkal illesse, a király szabályos háborút indított ellene. Hely a társadalomban A címzések és megszólítások minden korban a megszólító és a megszólított társadalomban elfoglalt helyét fejezik ki. A korai középkor archaikus világát felváltó, forrongó 13. század után követ­kező kései középkor a megmerevedés kora. A viharos gyorsasággal kialakult társadalomra két feladat várt. Egyrészt a korszak elején fel kellett számolni a még meglevő ősi rétegek (pl. udvarnokok) különállását, be kellett olvasztani őket azokba a nagy társadalmi csoportokba, korabeli szóval rendekbe, amelyek az egyén társadalomban elfoglalt helyét kijelölték. Másrészt jogilag konszolidál­ni kellett az így létrejött rendszert úgy, hogy kísérletet tettek arra, hogy minden rend helyét pontosan megszabják. Erre szolgált az egyes rendeknek megfelelő címzések kialakítása is. A címzések azt az ideált tükrözték, amelyet a társada­lom elvárt rendjeitől. A vitéziés kifejezés pl. tökéletesen megfelelt annak a magyar nemességnek, amelyik a hon­szerző ősök leszármazottainak tekintette magát, és évszázadokkal később is fenn­tartotta a hadakozók erkölcsi tudatát. Az asszonyoknak kijáró tisztes megszólítás a családi tűzhely őrzőjével szemben elvárt legfőbb kötelességet, a tisztesség megőrzését volt hivatott kifejezni. A középkorban a címzésekkel és megszólításokkal az oklevélszerkesztés tudománya (ars notaria) foglalkozott. A különböző jogi esetekben kiállítandó oklevélsablonokat tartalmazó nyugat­európai formuláskönyvek — ma úgy mondanánk iratmintatárak —, bevezetői részletesen foglalkoztak e kifejezések­kel. Formuláskönyvek Magyarországon is készültek, azonban a ránk maradt pél­dányok egyikében sem találunk efféle összeállítást, így aztán marad az okleve­lek statisztikai feldolgozása. Csakhogy a magyar forrásviszonyok egyik sajátos­ságaként a középkori iratok nagy része jogi tényt rögzítő, szigorú formulák közt írt oklevél, a valódi levél (a missilis) jóval kevesebb. Ráadásul az írásbeli és a szóbeli közlés közt mindig is nagy sza­kadék húzódott. Aligha képzelhető el, hogy a királyi tanácsban zajló vita hevé­ben vagy egy nemesi kúriában borozga­­tó társaság diskurálása során ugyanazo­kat a szavakat használták volna, mint egy, a királynak szóló, gondosan meg­szerkesztett kérvény esetében. Nem is beszélve arról, hogy írni ugyan latinul írtak, de magyarul beszéltek. A címzé­sek lefordítására pedig alkalmatlan nap­jaink fordítási technikája. Magyar nyelvű levelek, oklevelek csak a 15. század végétől maradtak ránk. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy egy évszázaddal korábban ugyanúgy fordították a szóban forgó kifejezést. A Jagelló-kori magyar iratokból megis­mert magyar kifejezések a lazább, a szó­beliségben kialakult formulákat közvetí­tették. Más a helyzet Magyarországon a 15. századtól megszaporodó német nyel­vű iratokkal. Ezek ugyanis jórészt a dél­német területek írásbeliségét vették át. A címzés szót a továbbiakban a leg­tágabb értelemben fogjuk használni. Idesoroljuk a levelek, oklevelek címzett­jeinek szóló kifejezéseket és a levélírók megnevezését, aláírását éppúgy, mint egy harmadik személy neve mellé tett szavakat. 29

Next