História 1998
1998 / 9-10. szám - PATAKI FERENC: Magyarságkép és történeti változásai
ményt tekinti elsőrendűnek, mindig befogadó, mivel a teljesítménynek lehet ugyan etnikai színezete, de nincs az egyetemessel szembefordítható, etnikai mércéje, jóllehet a teljesítmény alanyának mindig van hazája. Olyan szemléletre van szükségünk, amely Szent-Györgyi Albertet és Neumann Jánost, Ady Endrét és Lukács Györgyöt, Teller Edét és Kandó Kálmánt, Márai Sándort és Molnár Ferencet, a hazai zenei kultúrát és a pszichoanalízis budapesti iskoláját egyaránt a nemzeti teljesítmény méltó képviselőiként tartja számon. Hadd idézzem ismét Bibó gondolatát: „Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény.” A kép: ábrázolat és folyamat Nem kevésbé tanulságos lehet, ha a kategória utótagjára — a „kép”-re — is vetünk egy pillantást. Két vonása különösképpen méltó lehet figyelmünkre: tagolt és mozaikszerű jellege, valamint történeti változékonysága. A magyarságkép nem egyszer és mindenkorra rögzített, állandó ábrázolat, hanem dinamikusan változó, mindegyre alakuló folyamat. 1956-ban reánk figyelt a világ, amiként 1989-ben is megkülönböztetett érdeklődés kísért bennünket. Történelmünkben nem kevés ilyen fénylő időszak akad. Ezek azonban múlékony alkalmak, s letűntükkel mihamar belesimulunk a mérsékelt érdeklődésre számot tartható kis nemzetek sorába. Ezt a hullámzó figyelmet inkább nyugodt méltósággal kell tudomásul vennünk, mint az egységesülő világ természetes jellemzőjét, mintsem az állandóan sérelmezett mellőzés vagy félreismerés panaszos hangoztatásával. Persze a méltóságérzetben az önérzet is benne foglaltatik: mindig tiltakoznunk — vitatkoznunk és helyreigazítanunk — kell ott, ahol tudatlansággal vagy szándékos torzítással találkozunk. S az internet korszakában ezt könnyebben meg is tehetjük. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a képalkotás mindig kölcsönös, a képek rendszerint párban állnak. Különösképpen jellemző ez a folyamatos történeti kapcsolatban és érintkezésben álló népekre. A románok, szlovákok, németek, osztrákok vagy oroszok rólunk és történelmünkről alkotott képe különös — egyszerre egymásra utaló, kiegészítő és konfliktusos — viszonyban áll egymással. Alkalmasan szemlélhetjük ezt a magyar honfoglalás értelmezési változatain. Sajátságos tükre e kölcsönösségnek az iskolai történelemtanítás anyaga és jellege. Bizonyára ezért folynak róla oly heves viták! A társadalomtudományok művelői gyakran idézik az ismert tételt: „Ha az emberek valóságosként határoznak meg egy helyzetet, akkor az a következményeit tekintve is valóságos lesz”. Némiképp átfogalmazva a szöveget, azt mondhatnánk: ha a történelmi színpad mindenkori szereplői — lett légyen szó tudósokról, politikusokról vagy „átlagemberekről” — valóságosnak és vitathatatlannak tekintik a rólunk alkotott képüket, ennek megfelelően fognak gondolkodni rólunk és cselekedni irányunkban. Végül is ebben rejlik a kérdéskör húsunkba vágó gyakorlati fontossága, ezért nem tekinthető az pusztán a hűvös filológiai szenvedély ügyének. PATAKI FERENC Magyarország ezeréves. Deák-Ébner Lajos: Hungária, 1896