História 2003

2003 / 8-9. szám - ÉVFORDULÓ - GOMBÓCZ MÁRTA: A magyar futball kezdetei

kedett. 1913-ban a fővárosban 71, vidé­ken 109 egyesület működött. Az igazolt játékosok száma 1912-ben még csak 5375 fő volt, e szám 1913-ban már 12 ezerre emelkedett, 1941-ben pedig 20 ezer, a sportszövetségek által igazolt tagot és közel 27 ezer labdarúgót tar­tottak nyilván, s az országban 681 szak­osztály, egyesület működött különböző szövetségek keretében. A magyar labdarúgósport hivatalos képviselőjén, a Magyar Labdarúgók Szövetségén kívül még öt országos szö­vetség tömörítette a labdarúgó-egyesü­leteket. Az MLSZ mellett a második legnépesebb szövetség az 1927-ben 280 tagegyesülettel bíró Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja (KISOK) volt. Ebben az évben 86-86 tagegyesülettel rendelkezett a MOVE országos elnöksége által 1920-ban lét­rehozott MOVE Labdarúgó Liga és az 1903 óta működő Ifjúsági Labdarúgók Szövetsége. A nagyobb ipari, állami vállalatok és pénzügyi intézmények mellett szerveződött labdarúgó-egyesü­letek,­­szakosztályok a Magyar Pénz­intézeti Sportegyletek Ligája és a Cég­csapatok Labdarúgó Ligája keretében működtek. Nagyvállalatok is támogat­ták a náluk alakult egyleteket, így mű­ködött labdarúgó-szakosztály, illetve -egyesület pl. a Ganz, a Danuvia, az Egyesült Izzó, a Chinoin, a Magyar Pamutipar vállalatoknál, a MÁV-nál és az Országos Földhitelintézetnél. Amatőr vagy profi? A labdarúgás népszerűvé válása, a né­zőszám emelkedése azzal is járt, hogy a játék mellett egyre fontosabbá váltak annak pénzügyi vonatkozásai. A kezdeti években minden játékos amatőr volt, a játékot kedvtelésből űz­ték. A futball hőskorának játékosai szá­mára a labdarúgásnak semmiféle anya­gi vonzata nem volt - hacsak az általuk fizetett tagdíjat nem számítjuk. A tagok csekély összegű éves díjat (a BTC-nél pl. évi két koronát) fizettek az egylet pénztárába, s ennek fejében szabadon használhatták a csapat felszerelését, játékterét, részt vehettek a játékokban és a mérkőzéseken. A nézők számának gyarapodásával növekedett a mérkőzések bevétele, s a meccsek rendezése az adók levonása után is haszonnal járt. Ez s a külföldi csapatoknál szerzett tapasztalatok is megnövelték a játékosok igényeit. Ál­talánossá vált, hogy a labdarúgók kü­lönböző juttatásokat fogadtak el egyle­tüktől és szponzoroktól. A klubokhoz közel álló mecénásokat már az első egyesületek mellett megtalálni. A „szponzorálás” kezdetben annyiból állt, hogy a tehetősebb tagok esténként vendégül látták a játékosokat szafalá­­déból, kenyérből, zöldpaprikából álló vacsorára és természetesen sörre. Idővel az MLSZ kialakította azokat a szabályokat, amelyek meghatározták, hogy mit fogadhat el egy játékos a klub­jától vagy bárki mástól. Ezek értelmé­ben elfogadható volt a villamosköltség a mérkőzés napján és a hét közbeni tréningnapokon, de hetente legfeljebb kétszer, továbbá vacsora minden edzés és mérkőzés után, kondíciófürdő he­tente egyszer, és a ténylegesen elmu­lasztott időre járó munkabér-térítés. A valóságban azonban, különösen a nagy klubok játékosai, ennél magasabb összegű juttatást kaptak, hogy idejük mind nagyobb részét fordíthassák edzésekre a győzelem érdekében. Ez szembeállította egymással azokat az egyesületeket, amelyek továbbra is ragaszkodtak a szigorúan vett amatö­­rizmushoz, azokkal, amelyek a pro­fesszionalista labdarúgás hivatalos be­vezetését szorgalmazták. Az MLSZ végül 1926-ban rendezte a kérdést, s elválasztotta egymástól az amatőr és a profi egyesületeket, játé­kosokat, valamint meghatározta az általuk elfogadható, illetve részükre nyújtható juttatásokat. Minden profi szövetség köteles volt szerződést kötni játékosaival, amelyben rögzítették a játékost megillető járan­dóságokat. Profi játékosok lettek azok, akik az egyletüktől kapott díjazás fejé­ben immár élethivatásként rúgták a lab­dát. Egy profi játékos heti fizetése nem lehetett 5 pengőnél kevesebb és 50 pengőnél több. Az egyesület nyújtha­tott a játékosának prémiumot (nyert mérkőzések után 32 pengőt, döntetlen esetében 16 pengőt), szereplési jutalé­kot, külföldi játékosának az éves fizetés 50%-át kitevő családi pótlékot, különö­sen megbecsült játékosának jutalom­játékot vagy végkielégítést, utazásokon pedig napi 5 pengő zsebpénz vagy ter­mészetbeni ellátás járt, így tehát egy profi játékosnak - még külön juttatá­sok nélkül is - rendelkezésére állt a „havi 200 pengő fix”. A fizetés mellett évi négy hét szabadság is megillette a játékost. A labdarúgók nagyobb csoportját alkotó amatőröknek azonban ennél szerényebb összegű díjazás járt, s erre az összegre egzisztenciájukat nem ala­pozhatták. Az amatőr versenyző elfo­gadhatta használatra a sportoláshoz szükséges felszerelést, egyesületétől a sportorvos és a masszőr közreműködé­sét, s ha másutt játszották le a mérkő­zést, akkor az utazás, szállás, ellátás költségeit. A játékosok számára tilos volt mindenféle reklámtevékenységben való részvétel: nem adhatták sem nevü­ket, sem fényképüket semmiféle üzleti reklámhoz vagy vállalkozáshoz. Az amatőr és professzionalista kate­góriák elválasztása és a juttatások meg­határozása kiszámíthatóvá, biztosabbá tette a játékosok pozícióját, tudták, hogy mire számíthatnak, és hogy mit veszíthetnek. A futballban egyre job­ban összefonódtak az anyagi és sport­szempontok, s így sokak számára már több volt puszta játéknál. Ám a labda­rúgás minden szereplőjének tisztában kellett lennie azzal, hogy „jó üzletet csak akkor lehet csinálni, ha egyúttal jó sportot is nyújtanak”. GOMBÓCZ MÁRTA A futball hőskorának amatőr játékosaiból az 1920-as évekre profi focisták váltak. Schlosser Imre, a legendás csatár

Next