História 2004
2004 / 2-3. szám - ÉVFORDULÓ - CSŐSZ LÁSZLÓ: A "legmagyarabb" vármegyében
melléképületeiben helyezték el, sokan napokon keresztül a szabad ég alatt töltötték az éjszakát. Az átlagosnál súlyosabb nélkülözésekben volt része a Tiszai felső járás zsidóságának is, mert a gettósítást nagy szigorral irányító Breznay Mihály főszolgabíró a járási jegyzői értekezleten elutasított minden emberségesebb, belterületi elhelyezésre vonatkozó tervet. Kunhegyesen az ún. cigánysor putrilakásaiban, Dévaványán egy téglagyárban és környékén, katasztrofális higiénés viszonyok között helyezték el az üldözötteket. A megye kisebb városaiban viszont általában kedvezőbb volt a zsidók helyzete, köszönhetően a helyi vezetők segítőkész vagy legalábbis passzív magatartásának. Jászberényben például Pénzes Sándor polgármester - akinek erkölcsi aggályait az is növelhette, hogy számos ismerőse mellett volt anyósát is gettóba kellett költöztetnie - igyekezett késleltetni a gettó létrehozását. Ugyanígy járt el több más város, így Hódmezővásárhely és Szekszárd vezetése. A járások vezetői közül ki kell emelnünk Szarka Gyula törökszentmiklósi főszolgabírót, aki kapcsolatokat ápolt az angolbarát ellenzékkel, zsidó ismerőseivel találkozott, utazási engedélyeket és mentesítő iratokat adott ki. Az ellenállás lehetősége? Az üldözöttek egy részének nyújtott kedvezmények ára ugyanakkor a sorozatban kiadott zsidóellenes rendeletek pontos és gyors végrehajtása volt. A törvényeket és hivatali formaságokat nem merték megkerülni vagy kijátszani, és egy-két elszigetelt esettől eltekintve, nem mertek élni a bürokrácia adta halogatás, késleltetés lehetőségével sem. Tipikusnak tekinthető az, ami a túlélők és szemtanúk részéről Szabó Ferenc szolnoki polgármester népbírósági perében elhangzott: a polgármester „németellenes, de tehetetlen”, „bátortalan”, „jóindulatú, udvarias, de félt cselekedni”. Mindazonáltal erre a „korlátozott” kooperációra sem volt sokáig lehetőség. Szolnok, Karcag és Jászberény polgármestere ellen már május végén megindult a vizsgálat, Endre László államtitkár június 4-i szolnoki látogatása nyomán pedig az alispán, Alexander Imre pozíciója is megrendült: a gettókkal kapcsolatos ügyek és a sajtó irányítását ambiciózus helyettese, Áts Ferenc főjegyző kezébe adták. Több olyan tisztviselő került újonnan a megyei, városi tisztikarba, illetve jutott nagyobb szerephez, aki fokozatosan, a színfalak mögött vette át főnöke ügykörét és funkcióját. Az új kormány lelkes kiszolgálása gyors előmenetellel kecsegtetett. Ilyesfajta őrségváltás történt Jászberényben is: a belügyi vezetés május 22-én áthelyezte a polgármesterrel együttműködő rendőrkapitányt. Az ő helyét Tóth Lajos rendőrtanácsos foglalta el, aki már tapasztalatokat szerzett a 12 ezer fős máramarosszigeti gettó létrehozásánál. Ugyanezen a napon egy szabadságon lévő tisztviselő helyére Ceglédről a nyilas érzelmű Bálint Sándort nevezték ki aljegyzőnek, aki főnökét háttérbe szorítva kemény kézzel látott hozzá a „zsidó ügyek” intézéséhez és azonnal lépéseket tett a gettó létrehozására. Létezett egy harmadik magatartási minta, amely egyes főszolgabírákra, főjegyzőkre, alacsonyabb beosztású tisztviselőkre volt jellemző. Ők „pusztán” a rendeleteket hajtották végre, nem tanúsítottak túlzott szigort, de segítőkészséget sem. Eközben igyekeztek hasznot húzni a deportálásokból, például zsidó lakáshoz, vagyontárgyakhoz jutni. Amikor a helyi tisztviselők magatartását értékeljük, fontos hangsúlyozni, hogy cselekvési lehetőségeiket a körülmények igen szűkre szabták. Egyrészt a Szolnokon is központot létrehozó Gestapo és a vele együttműködő magyar titkosrendőrség szoros és állandó ellenőrzése alatt álltak, ehhez járult kollaboráns beosztottjaik kontrollja. Ugyanakkor nem volt reális politikai alternatíva, tehát olyan egységes, szervezett ellenzéki erő, amelyre a siker minimális reményével támaszkodni vagy akár számítani lehetett volna. Végül pedig, de nem utolsósorban, a helyi társadalom nemhogy esetleges mentőakciókhoz, de még az üldözöttek sorsán enyhíteni akaró, passzív végrehajtói magatartáshoz sem biztosított hátteret. Alig akadt olyan tisztviselő és rendőrparancsnok, akit a lakosság köréből nem jelentettek fel a magyar vagy a német hatóságoknál... A helyi vezetők morális ellenállása és a történteket elítélő álláspontja magánügy maradt. Érdemi segítséget nem tudtak nyújtani az üldözötteknek, formális jelenlétükkel viszont hozzájárultak a zsidóellenes rendelkezések maradéktalan végrehajtásához. Ez a légkör hozzájárult ahhoz is, hogy a zsidóság nagy részében fennmaradjon a hamis biztonság illúziója. Vezetőik abban a hiszemben voltak, hogy ugyanazokkal a hatalmi erőkkel tárgyalnak, akikkel negyedszázadon keresztül békében éltek. Röviden: az ellenállás vagy az üldözöttek szenvedéseinek enyhítésére tett lépések ilyen körülmények között megfelelő intézményi és közösségi hátteret, ezen felül pedig egyéni hősiességet igé A deportálás után „gazdátlanná vált" zsinagógában műhelyt rendeztek be. Törökszentmiklós, 1944