História 2004

2004 / 2-3. szám - ÉVFORDULÓ - CSŐSZ LÁSZLÓ: A "legmagyarabb" vármegyében

A „legmagyarabb” vármegyében Gettósítás és deportálás Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében kus rend alapító főnöknője és Pál Gá­bor Csíkszeredái ügyvéd, behívott or­szággyűlési képviselő az 1940-41-ben Székelyföldről deportált zsidókon pró­bált segíteni. A német megszállás után Kolozsváron Járosi Andor evangélikus esperes és teológiai tanár mentett meg több zsidót a deportálástól. Az Erdélyi Párt a belügyminiszternél lépett közbe, hogy az erdélyi művelődési, illetve gazdasági életben érdemeket szerzett zsidókat ne deportálják. A miniszter a mentesítési kérések elbírálásával Vita Sándort bízta meg. Ennek következté­ben sikerült mintegy 70-80 zsidó csa­ládnak mentesítést szerezni. A főispánok közül egyesek tiltako­zásképpen azonnal benyújtották le­mondásukat. Ezek közé tartozott Jósi­ka János báró, Szilágy megye főispánja, és Bethlen Béla gróf, Szolnok-Doboka megye főispánja, aki kijelentette, hogy inkább nyugdíjba vonul, mintsem tö­meggyilkossá váljék. Az erdélyi magyar értelmiség azonban néma maradt. Még olyan kiválóságo­kért sem lépett közbe, mint például a rendkívül tehetséges Karácsony Benő író, akit Kolozsvárról deportáltak, s aki Auschwitzban pusztult el. * Az észak-erdélyi zónában a háború előtt 165 061 zsidó élt, az összerdélyi zsidóság mintegy négyötöde. A munka­­szolgálatból és a haláltáborokból 1945 szeptemberéig csupán 16 ezer ember tért haza, s további mintegy 10 ezer a világ különböző országaiban telepedett le. A visszatértek aránya tehát mintegy 10% volt, az összes túlélőé pedig körül­belül 15-20%-nyi, vagyis a „végleges megoldás” észak-erdélyi áldozatainak száma 120-130 ezerre tehető. Az erdélyi magyarság az áldozatok emlékére 1991. november 25-én ma­gyar és zsidó egyházi, politikai és civil társadalmi vezetők részvételével Ko­lozsváron ökumenikus gyászistentiszte­letet rendezett. Ennek keretében az RMDSZ akkori vezetői az erdélyi ma­gyarság nevében a zsidóságtól bocsána­tot kértek a történtekért, és felelőssé­get vállaltak azok következményeiért. A kisszámú erdélyi átélő kártalanítása mindmáig várat magára. TIBORI SZABÓ ZOLTÁN A Szolnokon és a vármegye nagy részét alkotó, egykor kiváltságos jász és kun területeken élő zsidó közösségek csak a 19. század első felé­ben jöttek létre. A cigányságot nem számítva az egyetlen számottevő ki­sebbségi csoportot alkották a „legma­­gyarabbnak” nevezett vármegyében. A kései megtelepedés és a korlátozott gazdasági lehetőségek miatt lélekszá­múk azonban messze alatta maradt az országos átlagnak: 1941-ben mindössze 7500 fő volt (1,8%), közülük minden harmadik a megyeszékhelyen élt. A helyi adminisztráció 1944-ben Szolnok városa volt a várme­gye gettósításának adminisztratív köz­pontja, itt zárták gettóba a helyi és a környező, járásbeli falvakban élő zsidó­ságot, végül pedig itt került gyűjtőtá­borba, majd a deportáló vagonokba két alföldi megye közel ötezer lakója. 1944. március végén a Sztójay­­kabinet a zsidóellenes kampánnyal pár­huzamosan megkezdte a vidéki köz­­igazgatás megbízhatatlannak minősülő vezetőinek leváltását. Akadtak az or­szágban, akik önként köszöntek le, ez­zel tiltakozván az új rezsim politikája ellen. Jász-Nagykun-Szolnok várme­gyében június elejéig egyik esetre sem volt példa, annak ellenére, hogy a Hor­thy családhoz tartozó báró Urbán Gás­pár főispán vezette tisztikar túlnyomó része a volt kormánypárt és a kormány­zó feltétlen híveiből került ki. A fő­ispán népbíróságon tett vallomása sze­rint Horthy személyes és nyomatékos kérésére maradt hivatalában, példáját követték beosztottjai is. A felügyelete alá tartozó állomány elitjét - polgár­­mesterek, főszolgabírák, főbb várme­gyei tisztviselők - jól képzett, nyugat­európai egyetemeket is megjárt szak­emberek alkották. Helyzetük a rend-Biztonsagban, szerény jólétben... Dr. Klein Andor rabbi beiktatása. Abony, 1931 43 Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék