História 2005

2005 / 6-7. szám - MŰHELY - ZSOLDOS ATTILA: Magyar királynék az Árpád-korban

Magyar királynék az Árpád-korban Az Árpád-kori törvényekben szem­be­betűnően ritkán bukkan fel a J. JBdirályné személye és méltósága. A kínálkozó közhely, mely szerint a magyar középkor - s azon belül kivált­képp az Árpádok időszakának - forrá­sai rendkívül szűkszavúan adnak fel­világosítást a nőkre vonatkozóan, csak részben fogadható el a jelenség magya­rázataként. Ugyanezen törvények ugyanis információkat tartalmaznak a nőkkel kapcsolatos különböző kérdé­sekről. Feleség, özvegy, szolganő a törvényekben Szent István törvényei elsősorban az újonnan felvett vallásnak, a keresz­ténységnek a házasság intézményével összefüggő tanításait igyekeznek átültet­ni a mindennapi élet gyakorlatába: rendelkeznek a feleség megölésének esetéről, az özvegyek jogairól, a leány­rablásról, tilalmazzák a szolganővel való fajtalankodást, illetve a szolganő feleségül vételét, intézkednek arra vonatkozóan, ha valaki felesége elől külföldre menekül. Külön törvény fog­lalkozik ugyanakkor a férjes asszony lopása esetén követendő eljárásról, miközben a szolgákra (servus) vonatko­zó cikkelyek esetenként külön meg­említik a szolganőket (ancilla) is. All. század végén újonnan tűnnek fel a papok házasságával kapcsolatos kérdésekkel, illetve a zsidó-keresztény és keresztény-muszlim vegyesházassággá, valamint a házasság­töréssel, nemi erőszakkal és az „er­kölcstelen életű nők”-kel (meretrices), továbbá a magzatgyilkos asszonyokkal összefüggő rendelkezések. Királyné­­ a király árnyékában és „saját jogon” All. századi törvényekben ugyanakkor egyetlen alkalommal sem bukkan fel a királyné, a 13. századiakban pedig többnyire a király mellett, mintegy ki­egészítésül fordul elő a személyével vagy méltóságával összefüggésbe hoz­ható utalás. Az Aranybulla 1231. évi megújításának 8. cikkelye a király, a ki­rályné és fiaik megszállásáról (descen­sus) rendelkezik. Az 1267. évi törvény­ben részint a király vagy a királyné ne­vében vár-, illetve udvarnokföldekre telepített népek, részint pedig a király vagy a királyné szabad falvainak (libera villa) népei - illetve udvarnokok és várnépek - által elfoglalt nemesi föl­dek ügyei kerülnek elő. Ugyanezt ta­pasztaljuk az utolsó Árpád-házi király, III. András törvényeiben is: az 1290. évi a király és a királyné szabad falvai­ban élő vendégek (hospes) feletti bírás­kodástól tiltja el az ország nemeseit, az 1298. évi pedig a jogtalanul elfoglalt királyi és királynéi birtokok visszaadá­sát írja elő. Mindössze két olyan törvényt találunk, amely­ben a királynéhoz kötő­dő valamely intézmény „saját jogon”, azaz önál­lóan bukkan fel. Az 1222. évi Aranybulla a királynéi udvarispánt Szeptembertől kapható ZSOLDOS Attila: Az Árpádok és asszonyaik c. monográ­fiája. Az értekezés arra vállalkozik, hogy a királynéi intézmény Árpád-kori történetének átfogó képét rajzol­ja meg a rendelkezésre álló for­rások bevonásával. Mindeddig azt lehetett gondol­ni, hogy a királynéi a királyival párhuzamosan létező intézménye volt az Árpádok országának, hi­szen a királynénak is vannak birtokai, azokon szolgálónépek élnek, s a szolgálónépek jogállása és szervezeti rendje is az uralkodó udvari birtokszervezetének megfe­lelő jellemzőivel azonos; a király­nénak is van udvara, s abban ugyanolyan tisztségviselőket találunk, mint a királyiban, miközben a királyné udvará­ban még kancellária is működik, mely a királynéi oklevelek kiállítását intézi. A két intézmény egyes elemei tehát pontosan megfeleltethetők egymásnak, csak éppen a királynéi intézményhez tartozó elemek mind mennyiségüket, mind jelentőségüket tekintve eltörpülnek a királyiak mellett. A tényleges helyzet azonban alapvetően más volt: a részletes vizsgálatok eredmé­nyei a királynéi intézmény helyét valójá­ban nem a királyi hatalom mellett, hanem azon belül jelölik ki. Az Árpád-kori király­néi intézmény fejlődésében a külföldről érkező egyes királynék „kulturális hozo­­mány”-ának érvényesülése előtt viszonylag kevés tér nyílott meg, s a „királynéság” mindvégig megmaradt a királyi hatalom megszabta határok között. Végső soron ez azt jelenti, hogy a királynéi intézmény nem a különféle származású királynék által közvetített külső hatások egyfajta összegződésének eredménye volt, hanem - csakúgy, mint a királyi hatalom - alap­vetően a magyar belső fejlődést meghatá­rozó tényezők nyomán nyerte el a maga formáját. (curialis comes regine) azon méltóságvi­selők között sorolja fel, akik egyidejű­leg több tisztséget is betölthetnek, az 1298. évi törvény pedig külön cikkelyt szentel a királynéi udvar szervezetének és bizonyos királynéi jövedelmeknek. Az okleveleket illetően már valami­vel jobb a helyzet. Az Árpád-korból fennmaradt oklevelek számát 10 ezerre szokás becsülni, s míg e mennyiség kö­zel felét - mintegy 4500 oklevelet - az uralkodók bocsátották ki, a királynéi oklevelek száma - közéjük értve az ifjabb, illetve az özvegy királynék, vala­mint III. András anyjának, Thomasina- Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Képek Archívum, Szelényi Károly felvétele A Margit-szigeti halotti korona, 13. század második fele

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék