História 2005
2005 / 6-7. szám - MŰHELY - ZSOLDOS ATTILA: Magyar királynék az Árpád-korban
Magyar királynék az Árpád-korban Az Árpád-kori törvényekben szembebetűnően ritkán bukkan fel a J. JBdirályné személye és méltósága. A kínálkozó közhely, mely szerint a magyar középkor - s azon belül kiváltképp az Árpádok időszakának - forrásai rendkívül szűkszavúan adnak felvilágosítást a nőkre vonatkozóan, csak részben fogadható el a jelenség magyarázataként. Ugyanezen törvények ugyanis információkat tartalmaznak a nőkkel kapcsolatos különböző kérdésekről. Feleség, özvegy, szolganő a törvényekben Szent István törvényei elsősorban az újonnan felvett vallásnak, a kereszténységnek a házasság intézményével összefüggő tanításait igyekeznek átültetni a mindennapi élet gyakorlatába: rendelkeznek a feleség megölésének esetéről, az özvegyek jogairól, a leányrablásról, tilalmazzák a szolganővel való fajtalankodást, illetve a szolganő feleségül vételét, intézkednek arra vonatkozóan, ha valaki felesége elől külföldre menekül. Külön törvény foglalkozik ugyanakkor a férjes asszony lopása esetén követendő eljárásról, miközben a szolgákra (servus) vonatkozó cikkelyek esetenként külön megemlítik a szolganőket (ancilla) is. All. század végén újonnan tűnnek fel a papok házasságával kapcsolatos kérdésekkel, illetve a zsidó-keresztény és keresztény-muszlim vegyesházassággá, valamint a házasságtöréssel, nemi erőszakkal és az „erkölcstelen életű nők”-kel (meretrices), továbbá a magzatgyilkos asszonyokkal összefüggő rendelkezések. Királyné a király árnyékában és „saját jogon” All. századi törvényekben ugyanakkor egyetlen alkalommal sem bukkan fel a királyné, a 13. századiakban pedig többnyire a király mellett, mintegy kiegészítésül fordul elő a személyével vagy méltóságával összefüggésbe hozható utalás. Az Aranybulla 1231. évi megújításának 8. cikkelye a király, a királyné és fiaik megszállásáról (descensus) rendelkezik. Az 1267. évi törvényben részint a király vagy a királyné nevében vár-, illetve udvarnokföldekre telepített népek, részint pedig a király vagy a királyné szabad falvainak (libera villa) népei - illetve udvarnokok és várnépek - által elfoglalt nemesi földek ügyei kerülnek elő. Ugyanezt tapasztaljuk az utolsó Árpád-házi király, III. András törvényeiben is: az 1290. évi a király és a királyné szabad falvaiban élő vendégek (hospes) feletti bíráskodástól tiltja el az ország nemeseit, az 1298. évi pedig a jogtalanul elfoglalt királyi és királynéi birtokok visszaadását írja elő. Mindössze két olyan törvényt találunk, amelyben a királynéhoz kötődő valamely intézmény „saját jogon”, azaz önállóan bukkan fel. Az 1222. évi Aranybulla a királynéi udvarispánt Szeptembertől kapható ZSOLDOS Attila: Az Árpádok és asszonyaik c. monográfiája. Az értekezés arra vállalkozik, hogy a királynéi intézmény Árpád-kori történetének átfogó képét rajzolja meg a rendelkezésre álló források bevonásával. Mindeddig azt lehetett gondolni, hogy a királynéi a királyival párhuzamosan létező intézménye volt az Árpádok országának, hiszen a királynénak is vannak birtokai, azokon szolgálónépek élnek, s a szolgálónépek jogállása és szervezeti rendje is az uralkodó udvari birtokszervezetének megfelelő jellemzőivel azonos; a királynénak is van udvara, s abban ugyanolyan tisztségviselőket találunk, mint a királyiban, miközben a királyné udvarában még kancellária is működik, mely a királynéi oklevelek kiállítását intézi. A két intézmény egyes elemei tehát pontosan megfeleltethetők egymásnak, csak éppen a királynéi intézményhez tartozó elemek mind mennyiségüket, mind jelentőségüket tekintve eltörpülnek a királyiak mellett. A tényleges helyzet azonban alapvetően más volt: a részletes vizsgálatok eredményei a királynéi intézmény helyét valójában nem a királyi hatalom mellett, hanem azon belül jelölik ki. Az Árpád-kori királynéi intézmény fejlődésében a külföldről érkező egyes királynék „kulturális hozomány”-ának érvényesülése előtt viszonylag kevés tér nyílott meg, s a „királynéság” mindvégig megmaradt a királyi hatalom megszabta határok között. Végső soron ez azt jelenti, hogy a királynéi intézmény nem a különféle származású királynék által közvetített külső hatások egyfajta összegződésének eredménye volt, hanem - csakúgy, mint a királyi hatalom - alapvetően a magyar belső fejlődést meghatározó tényezők nyomán nyerte el a maga formáját. (curialis comes regine) azon méltóságviselők között sorolja fel, akik egyidejűleg több tisztséget is betölthetnek, az 1298. évi törvény pedig külön cikkelyt szentel a királynéi udvar szervezetének és bizonyos királynéi jövedelmeknek. Az okleveleket illetően már valamivel jobb a helyzet. Az Árpád-korból fennmaradt oklevelek számát 10 ezerre szokás becsülni, s míg e mennyiség közel felét - mintegy 4500 oklevelet - az uralkodók bocsátották ki, a királynéi oklevelek száma - közéjük értve az ifjabb, illetve az özvegy királynék, valamint III. András anyjának, Thomasina- Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Képek Archívum, Szelényi Károly felvétele A Margit-szigeti halotti korona, 13. század második fele