História 2006

2006 / 8-9. szám - PETŐ ANDREA: Rajk Júlia 1956-ban

Rajk Júlia 1956-ban H­a Rajk Lászlóné, Földi Júliát említjük, akkor a Rajk László újratemetésén készült képeken látható, némán gyászoló anya és feleség jut az eszünkbe. 1954 után, a börtön­ből ötévi raboskodás után kiszabadulva, Rajkné élete fő célja a férje rehabilitációja s ezzel a rendszer legitimitásának meg­kérdőjelezése volt. Levelekkel bombázta a hivatalos szerve­ket, férje sorsáról tudakozódva. Rajknénak meg kellett birkóznia a pártellenzék ellen­szenvével is, a vaskezű, túlzottan balos belügyminiszter emlé­ke miatt. Ugyanakkor a felsőbb pártvezetés, a volt közeli elvtársak Rajknét nyíltan a munkáshatalom árulójának nevezték. Személyes ellenségének tudhatta mind Rákosi Mátyást, mind Kádár Jánost, akik részt vettek férje meggyil­kolásában is. 1956 nyarától a Nagy Imre körül szerveződő politikai körhöz tartozott. Rajkné jelen volt az 1956-os forra­dalmat megelőző szinte minden informális megbeszélésükön, köztük az Orsó utcában 1956. június 6-án, amikor Nagy Imre 60. születésnapját számosan ünnepelték. A partizánvita a Petőfi Körben Az ún. partizánvita volt Rajkné első nyilvános szereplése 1956. június 18-án, a Magyar Néphadsereg Váci utcai Köz­ponti Tisztiházában. A korábbi Petőfi köri gyűlésekkel szem­ben itt a többszörösen börtönviselt kommunisták beszéltek arról, hogy igaztalan bebörtönzésük nem ingatta meg hitüket a kommunizmusban, de gyökeres politikai és személyi válto­zást akarnak a pártvezetésben. Rajknét, amint megjelent a szónoki emelvényen, mintegy 10 percig tartó taps fogadta, és beszéde végén „a terem ren­gett a helyesléstől”. Felszólalásában Rajkné kijelentette: „ugyanazok akarnak rehabilitálni, akik ítélkeztek azok felett, akiket meggyilkoltak, és akiket akasztófa alá állítottak”. Majd a rehabilitáció visszásságait elemezte. „Nekünk magunknak a magyar népre támaszkodva kell újra visszaállítani a lenini normákat - mondta -, nekünk mindannyiunknak, vala­mennyiünknek, régi illegális elvtársaknak és új értelmiségiek­nek. Kisöpörték a régi elvtársakat a pozíciójukból, ez az 1949-es Rajk-perrel kezdődött.” Halott férje számára igaz­ságtételt és gyilkosai megbüntetését követelve a következőkre szólított fel: „Én nem nyugszom addig, amíg azok, akik tönk­retették az országot, a pártot, az emberek ezreit pusztították el és millióit boldogtalanságba taszították, el nem nyerik bün­tetésüket. Elvtársak, segítsetek engem ebben a harcomban.” Az üzenet világos: a feladat Rajk László rehabilitációja, mert ezzel vissza lehet térni a széles nemzeti támogatottságú kommunista úthoz, és alkalmazni kell a SZKP KB XX. kong­resszusa szellemét Magyarországon is, a megfelelő személyi következményekkel. Az újratemetés A PB 1956. május 24-i ülésén döntött „Rajk és társai” rehabi­litációjáról. Javaslatot fogadtak el egy háromtagú bizottság felállítására, mely a PB egy tagjából, a Legfelsőbb Bíróság elnökéből és a legfőbb ügyészből állt. Engedélyezték a gödöl­lői exhumálást. A temetéssel kapcsolatban azonban vita folyt: mikor legyen, kik beszéljenek, nyílt vagy zárt körű temetés legyen? A pártvezetők az utolsó pillanatig hallani sem akartak a nagy, nyilvános temetésről. A temetés forgatókönyvéről Rajkné úgy vélekedett: „Ha már rendeztek kirakatpert, akkor rendezze­nek kirakattemetést is.” Azzal fenyegetőzött: ha nem nyitják meg a temetőt a nagyközönség előtt, ő is csak a kerítésen kívül helyezi el a virágait. A pártvezetés az utolsó pillanatban adta meg az engedélyt a temető megnyitására. A temetésen mindkét fél el akarta kerülni a rendzavarást. „Elég, ha meglátják, mennyien vagyunk” - mondták Júlia barátai. Azonban mindenki számára világos volt: a temetés túlment a kegyeleti aktuson, a részvétel politikai állásfoglalás. A PB által eredetileg tervezett néhány ezer főnyi „mozgósí­tott” helyett hatalmas tömeg vonult el a ravatal és a sír előtt. A forradalomban és az után Rajkné a forradalom kitörésekor Berlinben pihent, ahonnan november 2-án, kalandos körülmények közepette ért haza. Be akart kapcsolódni a forradalomba. November 3-án a Parla­mentben beszélgettek a várható fejleményekről Fehér Lajos, Kádárné, Rajkné, Újhelyi, Szántó, Boldizsár, Gimes. November 4-én Rajkné és a fia már a Nagy Imre-csoport tagjaként a jugoszláv nagykövetségen voltak, innen szállították őket is Romániába. Miután a csoport férfi tagjait visszavitték Magyarországra a tárgyalásra, Rajkné a snagovi csoport informális vezetője lett. Megszervezte a „Júlia iskolá­ját”, mely nemcsak elfoglaltságot adott a kiszolgáltatottságuk­ban egyre apatikusabb foglyoknak, hanem a gyerekeknek is segített a későbbi itthoni visszailleszkedésben. Romániából való hazatérése után, a kádári konszolidáció kritikusaként segítette a bebörtönzöttek feleségeit és gyere­keit, és támogatott minden olyan politikai tevékenységet, amely Nagy Imre rehabilitálásához vezethet. Aláírója volt az első magyarországi feminista kiáltványnak 1974-ben, mely az abortusztörvény szigorítása ellen tiltakozott. De ezzel már egy másik generáció harcát segítette egy élhetőbb, demokratikus Magyarországért. PETŐ ANDREA A partizánvita elnöksége, 1956. június 18. Balról jobbra: Rajk Júlia, Újhelyi Szilárd, Mező Imre, Andrásffy Gyula, Kázmér Sándor, Kiss Károly, Szabó István alezredes 13

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék