História 2006

2006 / 8-9. szám - BOZÓ GYULA: Egyetemisták demonstrációja, 1956. október 6.

Egyetemisták demonstrációja 1956. október 6. V­olt egy olyan mozzanata is 1956. október 6-ának, amely­ről csak kevesen tudnak. Egy szervezett felvonulásról van szó, amelynek résztvevői - főként az Eötvös Kollégiumban lakó egyetemisták dacolva a hatalom hivatalos álláspont­jával, e tragikus történelmi napon nemcsak Rajkék, hanem az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt is méltó tiszteletüket tették. Október 6-a, szombat. Ebéd után az egyetem épületéből a Március 15. térre siettünk, és délután fél kettő körül elindul­tunk a Petőfi-szobor mellől. A kettős megemlékezés céljával és két koszorúval. H hamarosan a kegyeleti helyhez értünk. Már bent jártunk a temető területén, a Kossuth-mauzóleum közelében, amikor megpillantottuk a négy fekete koporsót. A négy koporsót az 1848/49-es magyar szabadságharc kiemelkedő vezetőjének az emlékhelye előtt állították fel. Haragos méltósággal vonult a tö­meg, vigyázva arra, hogy semmiféle rendzavarás ne történjen. Sorainkat szorosra zárva vonultunk mi is, türelemmel vár­va, hogy még közelebb kerüljünk. A koszorúzást a Munkás­­gyászinduló hangjai kísérték. Hivatalos személyek nekünk is mutatták, hová tegyük le a koszorúinkat. Letettük az egyiket. Akarták a másikat is. „Azt nem­­ mondták és magyarázták az elöl levők az máshová lesz!” Az ünnepi szertartás után kis csapatunk - körülbelül 50-60 fő - elindult tovább. A további célhoz, a Batthyány­­örökmécseshez. Fegyelmezett és halk volt a menet. Jelszava­kat nem mondogattunk. Ma sem tudom, miért. Jobbára éne­kelgettünk, halkan, és kizárólag népdalokat. Legfőképpen olyanokat, amelyek a társadalmi igazságtalanságokról szóltak, a nép keserű sorsáról panaszkodtak. Csoportunk rövid időre megállt a jugoszláv követség épü­lete előtt, ahol Tito marsaik és a „jugoszláv szocializmust” éltettük. A tér teljesen üres volt, mikor a Batthyány-emlék­­helyhez megérkeztünk. Megálltunk, felsorakoztunk, elhelyez­tük a koszorút és némán tisztelegtünk az első felelős magyar minisztérium vezetője és az Aradon kivégzett tizenhárom tá­bornok emléke előtt. Ezzel azonban még nem volt vége a napnak, a kis csapat nem oszlott fel, hanem elindult az Andrássy út irányába. Az Andrássy út 60. számú ház előtt megálltunk, közvetlenül a félelmetes bejárattal szemben. S itt ismét elhangzott József Attila költeménye, a Levegőt! A szavak szétszálltak, minden­ki hallhatta, aki arra járt: „Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek... És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot... ” Soha még ennél találóbb sorok és szavak az Andrássy úti hírhedt épület előtt! A csoport ezután feloszlott. Néhányan még visszamentek az egyetemre, a többség azonban lassan hazaindult. Végezetül a demonstráció résztvevőiről, a hallgatókról! A csoportot túlnyomórészt munkás- és parasztszármazású egye­temisták alkották. Olyan fiatalok voltak, akik a szavak mögött a tetteket keresték, akik bíztak valamiben, s egyben hitték is azt, hogy tisztát és jót cselekszenek. Forrás: História, 1993/5-6. szám. BOZÓ GYULA rációk meggyorsítását. (Az előrelépést az is indokolttá tette, hogy Bulgáriá­ban és Lengyelországban felgyorsult a rehabilitáció.) Ilyen körülmények között hozta az MDP Politikai Bizottsága Kádár János javaslatára a már említett 1956. szep­tember 7-i határozatát. A döntés ekkor még úgy szólt, hogy Rajk László exhu­málását és temetését el kell választani a többi mártírétól, akiket más buda­pesti temetőkben kell eltemetni. A sí­rok feltárási munkálatait 1956. szeptember 16-án kezdték meg volt vezető államvédelmisták bevo­násával, akik útmutatásokat adtak a sírok hollétére vonatkozólag. (Szerintük Pálffy Györgyöt Gödöl­lő és Aszód között, Rajk Lászlót Gödöllő közelében egy erdős terü­leten, Sólyom Lászlót a váci temető mellett temették el annak idején.) Szeptember 26-án megtaláltak hét holttestet, közöttük Rajkét, Pálffy­­ét, Szőnyiét és Szálaiét. A politikai bizottság szeptember 28-án úgy döntött, hogy e négy mártírt a Ke­repesi úti temetőben a „párt halot­­taiként”, katonai gyászpompával kell eltemetni. A beláthatatlan tömeg nem csu­pán kegyeleti aktusnak tekintette a temetést, még csak nem is pusztán a törvénysértések ellen tiltakozott megjelenésével. Mindennél erősebb volt a demonstráció a gyökeres változá­sok mellett. Az MDP vezetése azonban még ezt a figyelmeztetést sem vette tudomásul. Sípos Péter Rajk László és mártírtársai újratemetése. A Béke és Szabadság címlapja, 1956. október 10 Rajk Júlia és Nagy Imre az újratemetésen, 1956. október 6. 14

Next