História 2007
2007 / 1. szám - ÉVFORDULÓ - GLATZ FERENC: Iszlám-keresztény háborúk, együttélés
2 ÉVFORDULÓ Iszlám-keresztény háborúk, együttélés A magyar történelem egyik világtörténelmi érdekessége: a nyugati keresztény és az iszlám kultúra másfél százados együttélése. Esettanulmány a világ történetírása részére a két hit- és szokásvilág ütközése, kölcsönhatása a mindennapok világában. (Értetlenül kérdezem: vajon miért nem jutott eszébe a kitűnő oszmanistáknak a két európai keresztény-iszlám együttélés - a spanyolországi és a magyarországi - összevetése?) Szokásrendek, hitek kölcsönhatásáról beszélünk. Egymást formálásáról. A magyaroknak Buda elfoglalása (1541) után bele kellett nyugodniuk a tartós megszállásba. Amit addig nem ismertek. És meg kellett tanulniuk együtt élni egy távolról jött népességgel. Amelyik nemcsak nyelvében, hitében, napi szokásaiban volt tőlük különböző, hanem más volt a megszállás során itt is kiépített adóztatási technikája, területszervezési rendje. Kézikönyveinkből máig nem látszik: a magyarság életében az 1541-1699 közötti másfél évszázadban az egymás mellett élő kultúrák páratlan tarkasága bontakozott ki. A megszállt térségek városaiban keresztény templomok mellé iszlám imahelyek, a török fürdőkultúra és keletről hozott épületegyüttesek emelkednek. Az utcákon, vendégfogadókban eddig nem ismert ruházatok és viselkedési szokások, a levegőben eddig nem ismert szagokillatok, az asztalokon új étkek, fűszerek, a tálakban eddig nem ismert ízek. Gazdagítja e sokszínűséget, hogy ez az a korszak, amikor a kereszténység különböző felekezetekre szakad, a Kárpát-medencében a katolikusok mellett kálvinistákra, lutheránusokra, unitáriusokra. No és mindezek mellett a látható, hallható etnikai, nyelvi sokféleség. Az amúgy is kevert etnikumú Kárpát-medencei társadalomba elegyednek a „török népességet” alkotó különböző kisázsiai, balkáni etnikai csoportok. És a török fennhatóság talán még jobban kedvez az etnikai, hitéleti tarkaságnak, mint a királyi Magyarország. Az iszlám magával hozza ugyanis a nomád birodalmak bölcsességét: amennyire komolyan vette a hódoltatott területek népességének adóztatását, olyannyira megértéssel viseltetett azok nyelvi és hitéleti különbségeivel szemben. A török meghódította és igazgatta alföldi, tiszántúli térségben (és a töröktől függő Erdélyben) folynak a legkeményebb és a legszabadabb hitviták a keresztény felekezetek között, és folynak a helyi egyházalapítások. És nemcsak a vallási reformáció izmosodott a török fennhatósága alatt, hanem a magyar nyelvi kultúra is... Eközben „természetesen” a hadseregek újra és újra egyes időszakokban, így a tizenöt éves háború idején évente egymásnak estek... 1989 óta elhatározott szándékunk, hogy a magyar történettudományon belül létrehozzuk az oszmanisztika és a történettudomány szimbiózisát. Tarthatatlan, hogy a 16-17. század történetét kutatók - egyébként kiváló elmék - ne tudjanak törökül - mondották. (Ahogy ez már évszázados „bevett” hagyomány volt.) Másfél évtized tudatos szakmapolitika eredménye a történeti oszmanisztika intézményesedése Magyarországon. Amely magyar történeti oszmanisztika napjainkban világszínvonalon áll. Szakítani kell a magyar és közép-kelet-európai történetírás másik, évszázados és máig élő hagyományával, azzal, hogy a török és az iszlám világ tudósai nélkül tárgyalják az iszlám-keresztény ütközéseket. Szembesíteni kell a török és a közép-kelet-európai nemzeti történetírások évszázados érték- és érvrendszerét. Ahogy szembesíteni kell(ene) az iszlám történelem- (és tudomány)értelmezés szempontjait a keresztény-zsidó erkölcsi értékrenden nyugvó történelemértelmezéssel. (Sőt, szembesíteni kell akár a teológiai álláspontokat követő egyház-történetírásokat is.) Értenünk - érteniük - kell egymást... Fiatal korunk óta zavar bennünket az európai történetírások nemzeti-felekezeti társadalmi elkötelezettségének avítt értelmezése. A késői utódok - azaz a „történészek” - száj hősködésének tudták be, ha osztrákok-németek, franciák egymás közt, nélkülünk vitatták a magyarok, a szlávok, a románok „barbárságát”. Vagy vitattuk mi a németek, franciák, olaszok „arroganciáját”, „gyávaságát”, „piperkőc” voltát. Beszéltek, írtak rólunk - nélkülünk, mi pedig róluk - nélkülük. Így tekintettünk, mi keresztények, ateisták az iszlámra, ők meg ránk. Magyarok, szlávok, németek a törökre, az arabra, azok meg miránk. Rossz idők járnak ma az iszlám kultúra nyugati kutatóira. Azokra, akik az előző évszázadokban egymással küzdők mindegyikét érteni akarják. Életcéljaikat. Cselekvésük rugóit. Az iszlámban újjáéledő, feszítő világstratégiai harcok dúlnak. (Hol van már a középkorban a mai embernek oly feltűnő „tolerancia”?) Az iszlám és a keresztény-zsidó kultúra ütközései lassan olyan hangosak és kegyetlenek, mint a 15-18. században voltak. Talán azért is, mert a két világszemlélet egymásnak feszülése mögött erősebbek a gazdasági és a hatalmi érdekellentétek, mint bármikor korábban voltak. És ez nem kedvez a kutatónak, aki a másik őszinte megértését is kívánja. (Ez így is marad mindaddig - mondjuk szomorúan -, amíg a világ olyannyira rászorul az olajszármazékokra, amelyek világtartalékai a Közel-Keleten, Kis- Ázsiában rejlenek, az iszlám hitű népek szállásterülete alatt.) * Mégis: lehet, hogy kitartásunk, szakmai elszántságunk még a napi összecsapások visszafogásában is segíthet? Segítheti a kultúrák egyenrangúságát, egyforma szépségét valló felfogásunk elfogadtatását?... Részletek az MTA Történettudományi Intézete és az Európa Intézet rendezte „Nándorfehérvár 1456” konferencia megnyitószövegéből. 2006. szeptember 8. GLATZ FERENC