História 2011

2011 / 7. szám - GLÓBUSZ - VÁMOS PÉTER: Mao utolsó forradalma: 1966-1976 - Kína, 1966-1976 (Kronológia)

képező fejlődő országoknak hegemó­niaellenes egységfrontot kell alkotniuk a második világba sorolt országokkal. Kína vezetői szerint a szocialista tábor megszűnt létezni. 1975 január Tíz év után összeül a IV. Or­szágos Népi Gyűlés (ONGY), amelyen a súlyosan beteg Csou En-laj ismerteti a „négy modernizáció” programját, a kor­mány hosszú távú kétszakaszos gazda­ságfejlesztési tervét. Megvitatják és el­fogadják a KNK új alkotmányát, amely megszünteti az államelnöki posztot, a hadsereg főparancsnoka a KNK elnöke helyett a KKP elnöke, azaz Mao Ce­­tung lesz. A gyűlés ugyan megerősíti a forradalmi bizottságokat és ezzel magát a „kulturális forradalmat”, de a falusi népi kommunák tagjai számára biztosít­ja a jogot a háztáji földekre, a mellék­­foglalkozások gyakorlására és az állat­tartásra, valamint garantálja a tulajdon védelmét a lakóházakra, takarékbeté­tekre és létszükségleti eszközökre vo­natkozóan. április 5. 87 éves korában Tajvanon meghal Csang Kaj-sek. május 8. Kína diplomáciai kapcsolatot létesít az Európai Gazdasági Közösség­gel. május-október Több országos konfe­renciát tartanak az acéltermelés, a hadi­ipar, a mezőgazdaság, az oktatás és a tu­domány kérdéseiről. 1976 január 8. Meghal Csou En-laj kínai mi­niszterelnök. A KKP egyik alapítója 1949 óta töltötte be tisztségét. Utódá­nak Mao a közbiztonsági minisztert, Hua Kuo-fenget teszi meg. április 4-6. Tüntetések a kormány ellen a pekingi Tienanmen téren és számos kínai városban. A megtorlások során több ezer tüntetőt letartóztatnak, soku­kat kivégzik. július A Pekingtől 300 km-re észak­keletre fekvő Hopej tartománybeli Tangsan bánya- és iparvárosban és kör­nyékén súlyos földrengés pusztít. Több százezer a halott, milliók válnak hajlék­talanná. szeptember 9. 83 éves korában meghal Mao Ce-tung, a KKP Központi Bizott­ságának elnöke. A kialakuló hatalmi harc győztese Hua Kuo-feng, ő lesz a Központi Bizottság, a KB Katonai Bizottsága elnöke és miniszterelnök. Október 7-én, miniszterelnöki kineve­zésének másnapján államcsínykísérlet vádjával letartóztatják az úgynevezett „négyek bandáját”, a kulturális forra­dalom négy legfőbb vezetőjét, köztük Csiang Csinget, Mao özvegyét. Fonás: Jordán Gyula-Tálas Barna: Kína a mo­dernizáció útján a XIX-XX. században. Budapest, 2005. 12 következő a sorban Kína lehet. A kínai vezetés ettől kezdve az ország bizton­ságát fenyegető legnagyobb veszélynek a „szociálimperialistának” nevezett Szovjetunió felől érkező támadást tar­totta. A szovjetellenes hisztéria foko­zásának egyik eszközeként 1969. már­cius 2-án kínai határprovokáció történt az Usszuri folyó egy lakatlan szigetén, amelyre súlyos szovjet ellencsapás volt a válasz. Az 1968. évi események következ­tében Mao és a pekingi vezetés felis­merte, képtelen kétfrontos harcot foly­tatni a két szuperhatalom ellen. Ezért Kína minden erejét a legfőbb veszély­nek tekintett szovjet szociálimperializ­­mus ellen fordította. A deklarált cél a Szovjetunió elleni egységfront kialakí­tása volt, amelyben szerepet szánt az Egyesült Államoknak éppen úgy, mint a nyugat-európai tőkés országoknak és a harmadik világnak. A csehszlovákiai beavatkozás után Peking - a nagyköve­ti tárgyalások felújításával - tapogató­zó lépéseket tett Washington felé, és beleegyezett, hogy az amerikaiakkal háborút folytató vietnamiak Párizsban tárgyalóasztalhoz üljenek az Egyesült Államokkal. A IX. pártkongresszus a szovjetelle­­nességet a hivatalos politika részévé tette, sőt a szocialista országok közösségé­nek létét is megkérdőjelezte. Mao célja a kongresszus összehívásával az volt, hogy megerősítse a vezetés mérsékelt erőit, Kínát kiszabadítsa önként vállalt elzártságából, és új irányt szabjon a külpolitikának. A következő hónapok­ban Kína egy sor országba visszaküldte nagykövetét, és diplomáciai kapcso­latot létesített többek között Olasz­országgal, Törökországgal, Ausztriával és Kanadával. A nyitást a hadsereg vezetői is tá­mogatták, igaz, ők a „nemzetközi anti­­imperialista és antirevizionista egység­front erősítésének” szükségességével magyarázták azt. Az egykori ősellen­ség, az Egyesült Államok elnökének 1972. évi kínai látogatását a kínai pro­paganda sikerként értékelte, és úgy ál­lította be, hogy a pekingi vezetés nagy­lelkűen hozzájárult Nixon azon kérésé­hez, hogy ellátogathasson Kínába. A nemzetközi elismertséghez veze­tő úton fontos lépés volt, hogy 1971 októberében a korábban a „nagyhatal­mi politika eszközének" kinevezett ENSZ tagjai sorába fogadta a KNK-t. A sikeres szavazáshoz az is hozzájárult, hogy a KNK világszerte felhagyott a le­gitim kormányok megdöntésére szer­vezkedő nemzeti felszabadítási moz­galmak támogatásával. Az 1973-ban elfogadott pártalkotmány szerint a KKP külpolitikájának fő célja az egész világ proletárjaival és elnyomott népei­vel való egység létrehozása volt a két szuperhatalom hegemonizmusával szemben. 1974 elején Teng Hsziao­­ping az ENSZ Közgyűlésén ismertette Mao „három világ”-elméletét. A forradalmi Kína az 1970-es évek­ben már nem törekedett a fennálló nemzetközi rend megváltoztatására. Mao halála és a négyek bandájának bukása után Teng Hsziao-pingnek több mint két évre volt szüksége ah­hoz, hogy meghirdesse a reform és a nyitás új politikáját és felszabadítsa Kí­nát a forradalmi radikalizmus béklyója alól. Azóta a kínai politika fő célja a gazdaság fejlődéséhez szükséges belső stabilitás és békés nemzetközi környe­zet biztosítása. VÁMOS PÉTER 1978-tól Kína első embere Teng Hsziao-ping lett, a reformok, a modernizáció képviselője. Óriásplakát a sencseni Licsi Parkban, 2007

Next