Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 2. szám - KAMASZ TÁRSADALOM ÉS ATYAI HATALOM - Szabó Zoltán: A mányi emlékmű - Csiki László: Levél a karácsonyi szeretetről

Csíki László LEVÉL A KARÁCSONYI SZERETETRŐL (az erdőn túlra) Milyen rosszul szeretnek benneteket akik titeket nem gyűlölnek, mert mindenki mást gyűlölnek szeretőitek. Mindenki más gyűlöli őket eként, és ti sem szeretitek a rosszul szeretőket. Ellenségetek legalább igazi, övé vagytok így azonmód. Mert övé vagytok, ellenségetek. Veletek nem lehet ő maga, önmaga szeretője, mint ti nélküle. Hallásotok igaz lesz általa s vele, de kétséges a gyűlölő remény, mert nem tart meg benneteket sem, ha másokat elveszejt a szeretet. T HITEL • 1989. 2. szám 57 . Két háború magyar hősi emlékműve Mányon 1988. június 26-án, vasárnap délelőtt — mintegy kétezer ember részvételével — meghatóan szép ünnepség keretében avatták fel Mányon az újjáépített első vi­lágháborús Magyar Hősi Emlékművet, és annak a 181 mányinak az emléktábláit, akik a második világháború következté­ben haltak meg. A 45 katonahalott neve az Emlékművön nyert elhelyezést, a többiek: a polgári halottak neveit az Em­lékmű körül elhelyezett sztélék, sírkőosz­lopok őrzik. Igazi magyar ünnep volt, nemzeti zászlókkal, magyar ruhás kislá­nyokkal és legényekkel, magyar huszárok díszőrségével, magyar érzületű szónokla­tokkal és Himnusszal, Szózattal. Hosszú évekkel ezelőtt felmerült már annak a gondolata, hogy újjá kellene épí­teni az 1927-ben felavatott, az első világ­háború 116 mányi hősi halottjának tiszte­letére emelt Emlékművet. A hatvan év időjárási viszontagságai több helyen ki­kezdték a kő felületét, a második világhá­ború harcaiban közvetlen belövés, telita­lálat érte és 54 szilánk, illetve golyónyom volt rajta található. 1951-ben félreveze­tett emberek — ki tudja, milyen meggon­dolásból — kötelekkel lerángatták az Emékmű ormán elhelyezett kb. 2 méteres szárnyú bronz Turulmadarat. Úgy érez­tük, terveink megvalósításához most már a politikai helyzet is megérett, ezért 1987 karácsonyán mind a református, mind a katolikus templomban kihirdettük szán­dékunkat azzal a kiegészítéssel, hogy egy­úttal emléket szeretnénk állítani a máso­dik világháborúban meghalt mányiak iránti kegyeletből is. Kértük a Híveket, hogy pénzbeli adományaikkal segítsék terveink valóra váltását. Karácsony után gyűjtést szerveztünk, minden házba bekopogtunk és szinte minden házban örömmel és szívesen ada­koztak. Néhány nap alatt kétszáztízezer forint jött össze. Az összeg a későbbiek folyamán a más vidékre költözött, és a Nyugat-Németországba telepített mányi­ak adományaival négyszázezerre bővült. A pénz birtokában nyomban felkerestük Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrász­­művészünket, hogy vállalja el a hajdanán ledöntött és ellopott Turulmadár újra­­mintázását, elkészítését. Melocco művész úr örömmel fogadta kérésünket és nemes egyéniségére jellmezően közölte, hogy az ő munkájáért semmiféle tiszteletdíjat nem kér és nem fogad el, ígéretét valóra váltot­ta, és az avatás óta az ő művészien meg­formált Turul-madara hirdeti a két világ­háborúban meghalt közel háromszáz má­nyi emlékét. Szinte alig kezdtük el a gyűjtést, máris aggasztó hírek jöttek a bicskei Pártbizott­ságról. Rosszulásukat fejezték ki az Em­lékmű újjáépítését illetően, nehezmé­nyezték, hogy mindeddig nem kértünk az Emlékmű újjáépítésére engedélyt stb. Mi ettől nem zavartattuk magunkat és 1988. jan. 16-án vagy harmincan nekiláttunk az évtizedek óta elhanyagolt Emlékmű-park kitisztításához. 16-áról 17-ére virradó éj­jel felháborító esemény történt. Valaki fe­kete autó-sprayjel hat horogkeresztet fir­kált az Emlékműre. Ez az aljas cselekedet falunk lakosaiból dühödt megütközést váltott ki. Értesítettük a rendőrséget, azonnal jöttek is. Az egyik rendőrnek az volt a véleménye, hogy ezt csak fasiszta suhancok csinálhatták. Erre azt válaszol­tam, hogy ebben a faluban nincsenek fa­siszta suhancok és ebben a faluban, egy­két párttagot kivéve, mindenki egyetért az Emlékmű újjáépítésével. Különben is, szinte biztos vagyok abban, hogy nem eb­ből a faluból származik a horogkereszt­­festés ötlete. Másnap a fehérvári rendőrség két nyo­mozója érkezett a faluba és egész héten nyomoztak, kutattak a tettes(ek) után. Sok embert kihallgattak, köztük engem is. Egész heti nyomozás után ismét felkeres­tek a nyomozók és az egyik a következőt mondta: Mi a nyomozást felfüggesztjük, gyanúsítottat nem találtunk. Mi most je­lenteni fogjuk, hogy a horogkereszt-festés azért történt, mert önök engedély nélkül hozzáláttak az Emlékmű újjáépítéséhez. A horogkeresztet festő a maga tevékeny­ségét nyilván tiltakozásnak szánta, és no­ha a falu lakosait a dolog rendkívüli mó­don felháborította, valósággal sokkolta, ha maguk az újjáépítést tovább folytatják, nyilván ismét jönni fog ez a festőművész. Mivel pedig a falu lakosságát nem lehet kitenni egy újabb sokkhatásnak, a maguk tevékenységét a felettes szervek be fogják tiltani. (!) Uraim, mondtam, a betiltás nem lesz egyszerű, mert három órával ezelőtt kaptam a táviratot Ráday Mihály­­tól, hogy február 2-án délelőtt fél tízkor felkeres tv-stábjával, hogy mint követen­dő szép példát, bemutassa műsorában a mányi Magyar Hősi Emlékmű újjáépíté­sének szándékát. A meglepetés másod­­percnyi csöndje után az egyik nyomozó ingerülten kérdezte: Ki engedte meg ma­gának, hogy a televíziónak írjon?! Miért? Kitől kellett volna engedélyt kérnem — válaszoltam. Ebben az országban én bár­mikor, bárkinek írhatok. Ehhez nem kell engedély. Na, de tudja-e — csattant a vá­lasz —, hogy közterületen nem szabad a televíziónak felvételeket készíteni enge­dély nélkül? Uraim, mondtam, ez Ráday dolga, és nekem meggyőződésem, hogy Ráday úr nagyon érti a maga feladatát. (A felvételek megkezdése előtt megemlítet­tem Ráday Mihálynak, hogy itt elvárják tőle, hogy engedélyt kérjen a forgatásra. Ő szelíden elmosolyodott és csak legyin­tett a kezével.) Búcsúzóul adtak még egy jótanácsot a nyomozók, vagy adjuk vissza a lakosságnak az összegyűjtött pénzt, vagy adjuk át a Tanácsnak. Mondtam, hogy nem, és másnap csotára adtam a bronzöntés és a márványtáblák feltétele­zett ellenértékét. Közben az Emlékmű körül szombaton­ként tovább folytak az előkészületi mun­kák. Minden hétvégén megjelent 20-30- 40 ember, hogy szívességből munkát vé­gezzen az Emlékműért. Sikerült közvetett kapcsolatba lépnünk Aczél Györggyel, akinek közbenjárására a Megyei Pártbi­zottság engedélyezte magának az 1927- ben avatott emlékoszlopnak a felújítását. Ez még mindig csak félsiker volt, mert még mindig nem volt engedélyünk azok­nak a márványtábláknak az elhelyezésére az Emlékmű körül, amelyre annak a 181 mányinak a nevét vésettük, akik a máso­dik világháborúban haltak meg. A szolgá­lati utat betartva, a Tanács kért engedélyt erre a Megyei Tanács Művelődési Osztá­lyától. Néhány hét múlva a Tanácshoz jött is a határozat, hogy a Művelődési Osztály a Megyei Pártbizottsággal egyetértésben kérésünket elutasítja. Az elutasítás a­lapja egy olyan „Irányelv” volt, amit a Hazafias Népfront Titkársága és a Minisztertanács Tanácsi Hivatal közösen adott ki és amely Irányelv kimondja: Közterületre nevek­kel ellátott emléktáblákat elhelyezni nem szabad. Az egyetlen közterület, ahova en­gedélyezi, a temető. Nálunk viszont egyetlen percig sem merült fel annak a le­hetősége, hogy a temetőbe helyezzük az emléktábláinkat, ugyanis az a kis park, ahol az Emlékmű áll, 60 éve szolgálja az emlékezést és a kegyeletet. Meggyőződé­sünk volt, hogy az emléktábláknak itt a helye. Az elutasításba nem nyugodtunk bele. Levelet írtunk a Központi Bizottság egyik titkárának és előadtuk panaszunkat és ké­résünket. Néhány hét múlva jött is a levél, amely értesített, a kért engedélyt megad­ják azzal a kikötéssel, hogy a mányi Ta­nács saját hatáskörében azt a kis parkot, ahol az Emlékmű áll, nyilvánítsa Kegye­leti Parknak. A mányi Tanács határozata természetesen egyhangú volt, és ezzel minden akadály elhárult terveink végre­hajtásának útjából. Úgy érezzük, hogy mi megadtuk annak a 45 mányi fiúnak, akik mint magyar ka­tonák haltak meg a második világháború­ban, azt a tiszteletet, kegyeletet és becsü­letet, ami a hősi halott magyar katonák­nak ezeregyszáz év óta ebben az ország­ban mindig is kijárt. Az avatás óta mindig van friss virág az Emlékművön, mindig van, aki összesöpri a lehullott leveleket, meglocsolja és le­nyírja a pázsitot. Az akkori koszorúk már régen elhervadtak, de nemzeti szalagjai­kat most is ott lebegteti a szél az Emlékmű előtt, emlékeztetve az avatás szép magyar ünnepére. Halottak napján több száz gyertya égett az Emlékmű előtt, jelképez­ve, hogy a mányiak mély tisztelettel és ke­gyelettel gondolnak háborús halottaikra. Szabó Zoltán kőművesmester Mány

Next