Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Sarusi Mihály: Hanyattúszás

Aztán az ötvenes években mentünk először haza. Azt a Cukrászt tény­leg megvertük volna, ha apád nem húzódozik. Nagyhangú ember volt, de ha verekedni kellett, félreállt, ő már nem volt paraszt, az lett belőle, iparos, közülünk egyedül. Neki több esze volt. De látom, ő se ment ve­le sokra, végül csak elvitte őt is a kaszás. Utánad én még átszöktem, toldja meg ángyi, a szeptemberi búcsúra hazamentem. A románok megállítottak bennünket, nem engedték, hogy tovább menjünk, visszazavartak bennünket. Voltunk vagy tizen­­ketten asszonyok. A géppuskát leállították, még ma is látom! Hogy most lelőnek minket. Nagyon megijedtünk. Nekem hirtelen eszembe jutott, hogy a háború alatt innen nem messze, Remetén a románok ki­hajtottak száz férfit, asszonyt, gyereket az erdőbe, és lelőtték őket. Re­formátus falu, régen tiszta magyar. Ma fele magyar, fele román. Ahogy mondod: addig lőtték őket, míg a fele bele nem döglött, el nem pucolt. Ahogy ott ezek a granicsárok leállították velünk szembe a gép­puskájukat, azt mondták, menjünk de nehogy még egyszer összetalál­kozzunk! Nem is mertünk volna újra nekivágni, de volt egy nagyszájú asszony velünk, ha ő nem olyan bátor, eszünkbe se jut, hogy visszafor­duljunk. Az nem ijedt meg, azt mondta: Lófasz a picsátokba, azért is hazamegyünk! És másnap már a búcsúban találkoztunk a tegnap esti határőrrel. Kérdi, hogy kerülök ide. Szidtam a férjemet, hogy otthagy­tam Magyarországon, azért jöttem haza, mert rongy ember, itthon akarok maradni! Még az is kiszaladt a számon, azért nem megyek se­hová, mert nekem ez a hazám! Még tetszett is neki. Persze románul be­szélgettünk. Aztán vissza. A határon, már odaát, Lévés felől volt egy tanya, oda mentünk be. Az asszony félt, azt mondta, menjünk innen, de az ember nem engedett! Ő tudta, hol lehet átmenni, mikor jön a jár­őr, segített mindenkinek. Úgy volt vele, hogy le van szarva a határ. A tanyát azóta elbontották. Nagyanyátok, Farkas néni nem akarta elhinni, amit apátok magáról mondott. Hogy milyen szegény családból való. Nem tudott róla sem­mit, azt mondhatott Misa, amit akart. Messze van Kisiratos Csabától. Öreganyátok negyvenhatban átjött hozzánk. Aki nagyon akart, még akkor is át tudott szökni, Farkas néni meg nem volt ijedős. Átjött, hogy megnézze, igazat mondott-e a veje. Apánk kint ült a szomszédokkal a ház előtt, a kispadon. Mondta, kit keres, kicsoda. Nem félt, tán még a granicsárt is letorkolta volna. Nem ijedt meg, kemény asszony volt, így ismerte meg a családunkat. Többet nem jött, aztán már nem láttuk. Csak beköszönt, szétnézett, a szomszédokat is kikérdezte, hogy biztos legyen a dolgában, aztán a ló mars, már ott se volt. Apádon nem látszott meg, hogy parasztgyerek, hogy milyen nincstelenek a szülei. Azt már csak tőletek tudom, hogy bátya Csabán nem szerette a kutyá­kat. Nem engedte meg nektek, hogy hazahozzatok egyet magatoknak. Talán ez a határ az oka, hogy Muki. Látszott apátokon, mennyire nem akar hazagondolni, mennyire csa­baivá akar lenni. De azon a karácsonyon csak hazaszökött, hogy meg­nézze, él-e még anyánk, nem verte-e szét a háború a házunkat. Aztán, ahogy lehetett, évente jött. És bizony, öcsi, amikor ötvenöt táján elő­ször hazajöttetek, az állomáson vártam rátok, a kolhoz kocsijával mentem elétek, öcsi, ember létemre potyogtak a könnyeim. Anyámra gondoltam, hogy várja Misát. Apád is, téged is Misikámnak hívott. Kis Sarusi mama alacsony volt, széles arcú, mandulaszemű, tisztára mongol. Öcsi, mi is olyan össze-vissza vagyunk, mint a trianoni határ. De, tu­dod, azon az estén megláttuk valamennyien az Aranybárányt. Azon a negyvenöti Szentestén. Dé din­kolo, túl, átal. Arad? Az nem Románia, az de din­kolo. Az túl van, átal. Túl a hegyen, Kárpátokon. Konstancán mondta apádnak egy romány ember a harmincas években. Jani bátya, Gergő bátya, Pista bátya elment, nyugodjanak békében, Misa bátya azt hitte, mindenkit túlél, ő volt köztünk a legegészsége­sebb, volt az hallod száztíz kiló, nyugodjék békében, februárban te­mettük. Béla bátyád belerokkant a kolhozba Kovácsházán, Feri bá­tyád a gyárba Aradon, ki tudja. Ki sejti, melyik követi testvéreit. Azt mondják, Feri nagyon beteg. Csabán, apád temetésén megivott két li­ter kisüstit. Meg Annus nénéd, jaj, az a drága, mázsás súlya alatt meg­­megbicsakló bokájú egyszem Kurtucz-lány! Árvai Jánosné, jaj, a szü­lői ház, tata építette az első világháború után, édes jó Istenem, ahová apád haláláig, 1984-ig, az utolsó pillanatig hazajárt, a végén rákban fetrengve, taxival, mostohafiával vitette magát Kisiratosra, Annust húgához, hogy lássa, nincs semmi baja, jaj, neki semmi, meggyógyul és jön újra disznót vágni, hadakozni, Kurtucz-mód ricsajozni. Már nem bírt lábra állni, de menni akart Iratosra. Hallja, Misa nagy csabai lett. Hallja, az igen. Azért húzza neki a haran­gozó Békéscsabán is, mert nemcsak Kisiratoson. Mert bár Csabán te­metik a ligeti római katolikus temetőben, azért félreverik érette az ott­honit is. Két lélekharang szólt akkor nyolcvannégy februárjában a legöregebb Kurtuczért: a bécsabai meg a dorobánci. Biztos mert az öreg, apád, utolsó heteiben is haza-hazakalandozott, a kisgyepön, az Érparton, a Kekecsen, Nagyfaluban, vagy épp a Templomutcán bo­londozott hat testvérével, hatvan unokatestvérével, hatszáz falujabeli cimborájával. Öcsi, ugye milyen nevetséges a hanyattúszás. Jobb, ha le se írod. A kisiratosi templomban hétről hétre magyarországiért is mond misét a pap. Odaát, túl került kisiratosi magyarért. Aki a határ túloldalán — nem dé­din­kolo, de túl, Magyarországon — hunyta le Iratoson kinyílt szemét. Apád mindig parancsolni szeretett, ha kimentünk a faluba, nem állt meg előttünk senki, apád meg én sorra vertünk mindenkit. Tudod, Öcsi ha 40-ben olyan fejlett a világ, mint amilyen ma, ha olyan nagy szövetségese a magyarnak a román, hogy a kedvéért a magyar ál­lam nem fogadja be a menekülteket, akkor te ma amerikai magyar len­nél valahol Newsyorkban. Mert akkor apád nem jöhetett volna az anya­országba, nem telepedhetett volna le itt, közel a falujához. Mert ha apád most indul neki a határnak, hogy elég, ebből elég, elég volt a fa­sizmusból, és innen! Akkor Magyarországon is át kéne szöknie, s csak valahol Ausztriában állhatna meg, menekültlágerben! Hogy ott meg­kérdezzék tőle: hova, cimbora, hova? Amerikába? Ausztráliába? Af­rikába? Japánba? Hova, ha egyszer Haza nem mehetünk! Ha egyszer bennünket a Haza nem fogad, visszaad! Erről mesélj egyszer fiam. Regélik itten, Csanádban-Békésben, Csonkaaradban, meg amottan, túlfelől, a gránit másik oldalán a magyarok, mi történt a huszadik szá­zad — ó, a huszadik század! — húszas, harmincas, negyvenes éveiben a Csanádtól-országtól elszakított Kisiratoson az ő egyetlen, maholnap teljesen elfelejthető, mert nevetséges, semmibevett gyermekkoruk­ban, ifjúságukban. Teremtem, ne hagyj el, ne hagyd el őket. Ámen. HITEL • 1989. 1. szám 17

Next