Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - VILÁG-SZEM - Kalász Márton: Neniae
VILÁG-SZEM indíték ahhoz, hogy az emberek társadalomba egyesüljenek. Minden egészséges, jól szervezett társadalomnak szüksége van a rokonszenvre is, demagógia volna azonban, ha azt mondanánk, hogy a társadalom csak rokonszenven alapul, vagy azon kell alapulnia. Az emberek elsősorban azért tömörülnek nagyobb közösségbe, mert ezt maguk számára előnyösnek tartják. „A közösség feladata: segítséget nyújtani ahhoz, hogy általa minden polgár könnyen és a lehető legteljesebb mértékben elérje emberi célját. A közösségnek mint olyannak, saját különleges célja nem lehet. Céljuk csupán egyes tagjainak van, kinek-kinek a sajátja, vagyis a közösség van a polgárokért, nem pedig a polgárok a közösségért” — írja. Ebből elsősorban az következik, hogy az embernek tudatosan kell kapcsolatba lépnie a közösséggel, tudnia kell, hogy mit követelhet tőle és mit adhat neki; tudnia kell, mik az ő jogai és kötelességei az illető közösségben. Civilizált országban pontosan körül kell határolni a kormány hatáskörét: „Alkotmányos országban a kormány semmiképpen ne avatkozzék bele mindenbe, hanem engedjen minél szabadabb mozgást mind az egyes polgároknak, mind a közösségeknek és az egyéb, mesterségbeli, ipari stb. társulásoknak, mivel a tapasztalás azt bizonyítja, hogy éppen ez a mód vezet a legbiztosabban sikerre. A kormány csak arra ügyeljen, hogy a szabadságát élvező egyén ne álljon más egyének útjába, és ne gátolja őket szabadságukban. Minél több az, amit a kormány a polgárok kezébe ad, és minél kisebb az államhivatalnokok száma, annál egyszerűbb az egész közigazgatás, annál jobb az alkotmányos kormányzat.” Az a politikai terep, ahol az egyszerű embernek, az átlagpolgárnak kell tevékenykednie, nem a „felső szintű” állami vagy esetleg nemzetközi politika, hanem a hétköznapi politikai tevékenység a társadalom alsó szintjein, például a községigazgatási szervekben. „Sokan talán különösnek találják azt az állításunkat, hogy az egyes községek helyes igazgatása fontosabb, mint az egész állam igazgatásának magasabb szintű rendje. A felsőbb állami intézmények ugyanis csak ritkán kerülnek érintkezésbe az egyes polgár életével... Az egyes polgár számára minden bizonnyal fontosabb, hogy az ő községében (városában, falujában) bölcsen sáfárkodjanak a köztulajdonnal, mint az, hogy miként gazdálkodnak az államban. Azt is fontolóra kell venni, hogy az egész államot s valamennyi intézményét nem könnyű igazgatni, viszont még a legjelentéktelenebb embernek is módjában áll egy-egy község csinosításán, felvirágoztatásán fáradozni, akár tanáccsal, akár jó példával. A legcsekélyebb igazán hasznos tevékenység többet ér a nagy, ámde végbe nem vihető, valóra nem váltható szándékoknál.” Havlicek pontosan tudta: a valódi demokráciát alulról kell építeni, és hogy erejét belőlük, az egyszerű átlagpolgárok támogatásából meríti. Azt követeli, hogy a politika a nép érdekeit fejezze ki. Havlicek gondolkodásának másik alapvető tétele, hogy a nemzeti egyenjogúság nélkülözhetetlen része a valódi demokráciának. A nemzetiségi egyenlőtlenség mindig polgári egyenlőtlenséget is jelent. Ezért elutasította azokat a német javaslatokat, hogy a csehek mondjanak le nemzeti érdekeikről a demokrácia és a szabadság érdekében. Másfelől később elutasította az osztrák kormánynak azokat a burkolt javaslatait, hogy a cseh közösség mondjon le a demokratikus rendszerről, s ennek fejében biztosítják nemzeti jogait. Havlicek számára sem a nemzetiség nélküli szabadságnak, sem a szabadság nélküli nemeztiségnek nincs értéke. A cseh nemzeti ébredés első szakaszában — az 1840-es évekig — egyáltalán nem volt világos a cseh nemzeti értelmiség körében, hogy csehek vagyunk-e, vagy szélesebb értelemben véve „szlávok”. Egy erős szláv vagy pánszláv érzés volt jelen. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy az újkori cseh nemzet nyelvi alapon határozta meg magát, továbbá hogy nyelvi szempontból a szláv népek közelebb állnak egymáshoz, mint például a germán vagy a román népek. A pánszláv eszméket gyakran a szlovák területről származó írók hirdették (például Kollár és Safárik), mert nem volt közvetlen kapcsolatuk a cseh történelmi hagyományokhoz. A korabeli cseh pánszlávizmus bizonyos támogatást kapott a cári Oroszországtól. A szláv gondolat a fiatal Havlicekre is hatással volt. Oroszországi utazása viszont keserű tapasztalatot jelentett, és nála kijózanodáshoz vezetett. Ezután tudatosította, hogy a cseh és az orosz nemzeti hagyományok nagyon eltérőek, és felismerte Oroszországnak a pánszláv ideológia mögé rejtett nagyhatalmi törekvéseit. Álláspontját 1846-ban „A szláv és a cseh” című cikkében fejtette ki: „A szláv szó mindig csakis földrajzi név vagy tudományos terminus lehet, nem fűződhet hozzá az a sav vagy rokonszenv által diktált érzés, mellyel ki-ki saját nemzetét nevezi nevén. Amint a valamirevaló ember nem kozmopolita (aki azt állítja, hogy mindenkit szeret, az nem szeret senkit), s amint nevetséges érzület volna, ha valaki az indoeurópai patriotizmusról írna lelkesült költeményeket, ugyanúgy, csak persze kisebb mértékben, hamis érzület a pánszláv hazafiság ... Még ha például az egyes szláv nyelvek között történetesen nem volna is akkora eltérés, mint az egyes germán vagy román nyelvek között, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a nemzetet (tehát a nemzetek közötti különbséget is) nem csupán a nyelv teszi, hanem a szokások, a vallás, a kormányzat, a műveltség, a szimpátiák is ... Nem kívánjuk tagadni, hogy nagy szerencse valamely elterjedt, nagy lélekszámú nemzethez tartozhatni, másrészt azonban az értelmes embertől joggal elvárható, hogy sorsával elégedett legyen, s megbékéljen azzal, ami osztályrészéül jutott, és ne sóvárogjon arra, amit el nem érhet... Mert még egyszer s nyomatékosan ismétlem: a mi hazánk nem a szlávság, hanem csupán Csehország, Morvaország, Szilézia és Szlovákia. Abban álljon nemzeti mivoltunk legfőbb alapelve, hogy nyelvünkről soha le nem mondunk, azt semmilyen, még oly rokon nyelvvel sem, önszántunkból soha fel nem cseréljük.” Ez a cikk akkor ellenszenvet és vitát váltott ki. Friss oroszországi élményei következtében Havlicek írásának kissé szenvedélyes volt a hangneme, néhol igazságtalan, bár fő gondolatmenete helytálló. Egy újabb részlet belőle: „Az oroszok, mondhatni foggal-körömmel vetették rá magukat a pánszlávizmus eszméjére. Világszete, de kivált Európában, gyűlölik vagy megvetik őket (s ennek többnyire nyomós oka van), fölöttébb kellemes meglepetés volt hát számukra, hogy valahol nyugaton mégis barátokra leltek. Összebarátkoztak hát velünk, testvéri viszonyt szőttek, titokban azonban az idősebb fivér, a gyám szerepét tulajdonítják maguknak ... Ezek az urak „orosz” helyett mindenütt „szlávot” kezdenek mondani és írni, hogy azután majd egyszer „szláv” helyett ismét „oroszt” mondhassanak ... Tanúsíthatom, hogy az oroszok a többi szláv nemzetről sem testvériesen, hanem álnok és önző módon gondolkoznak. Még nevetséges, mily haszontalan volna titkos ellenségünkkel barátkoznunk, ki a testvériség palástjával csak hatalomvágyát leplezi!” Ehhez még két megjegyzést kívánok fűzni. Az 1848 utáni politikai küzdelmek során Havlicek némiképp ma- 20 HITEL» 1989. I. szám Kalász Márton NEMRE ínségünk szégyenlős, mivel szégyenletes kicsavarodik létünk, mintha szárnyat akarna vonni valaki némán, hunyó szeme elé nézz újra föl, akármennyire fájna annak, aki meglátná bennünk megtört régi íriszét s emlékezete nincs szabva többé viselésre vagy golgotára