Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - CSILLAGFÉNYNÉL - Fekete Gyula: Tengercsepp

lenc­umra ítélik, mert hozzájárult ahhoz, hogy egy New York-ban elhangzott beszédét sugározza a Szabad Európa Rádió. Az írószövetségben tilta­kozás, az ÉS-ben néma csend. 1986 novemberében, az írószövetség közgyű­lésén bekövetkezett a szakadás az írótársadalom és a politikai vezetés között. Hiába üt meg fenye­gető hangot az akkor már fő-titkár Berecz János, az írók elfoglalják szövetségüket, a választáson sorra kibuknak azok, akik addig hajlandók voltak a politikai direktívákat az írószövetségen belüli vezető pozíciókból képviselni az írók többsége el­lenében. Itt volt egy pillanat, amikor az írószövetség a demokratikus politikai megújulás kezdeményező­je, valódi politikai tényező lehetett volna. Hatal­mas erkölcsi tőke volt a birtokában, sok figyelem és sok reménység övezte, az értelmiség és a né­mán, ám egyre határozottabban politizáló társa­dalom úgy tekintett ekkor az írószövetségre, mint egy lassanként megképződött szabadságszimbó­lumra. A politikai vezetés — már nem Aczél György, de az ő művének logikája — szankciókkal vála­szolt, megvonta a költségvetés egy részét, a külü­gyek intézésének jogát, fenyegető sajtónyilatko­zatokat tett, és ugyanakkor kilépésre biztatott egyes írókat egy hivatalos ellen-írószövetség lét­rehozásának szándékával. Az első kilépők között volt az ÉS főszerkesztője is. Nem csoda tehát, ha a lap az írók és a politika vi­szályában a politika pártjára állt, és egy paternalis­ta politikával szövetkezve az írók, tágabb értelem­ben a demokratikus megújulási törekvések ellen politizált. Megfosztva egyúttal az írószövetséget attól a lehetőségtől, hogy a kultúrát és a politikát érintő nézeteit nyilvánosságra hozza, azaz valóban politikai tényezővé váljék. Itt létrejött egy ellenséges patthelyzet, pontosan az ellenkezője annak, amit az ÉS — egyébként vál­tozatlan összetételű — vezérkara ma érzékeltetni igyekszik. A történet azonban ezzel még nem ér véget. Ha az írószövetség tudott volna, mert volna kitartani, csak másfél évig tudott volna és mert volna kitarta­ni a 86 késő őszén elfoglalt pozícióban, akkor ma a korszakváltás első kezdeményezőjeként, a de­mokratikus átalakulás meghatározó tényezője­ként lehetne számontartani, és akkor szánalmas és nevetséges ötlet lett volna egy ilyen ÉS-vitát pro­vokálni, mint ez a mostani. Bata Imre ment volna Rényi Péter és E. Fehér Pál után a békés nyugdíj­ba, amit olyannyira megszolgált, munkatársai pe­dig állhatnának némán és szemlesütve. Az írószövetség azonban nem tudott másfél éven át kitartani. Megkezdte a visszavonulást, az egyezkedő visszavonulást abba a kultúrpolitikai konstrukcióba, amely, mire megérkezett belé, ép­pen összeomlott. Az ÉS meg­indult volna kifelé ugyanonnan, és az ajtóban, még inkább a romhal­mazból áráván kimeredő ajtófélfánál összebotlott az írószövetséggel. Kínos találkozás, annyi szent. Egy ilyen helyzetben aztán valóban nehéz hérosz­ként és szabadsághősként viselkedni. Az ÉS mégis megpróbálta. Egy sorba áhította magát a szétdúlt Mozgó Világgal, és Tiszatájjal. Közben Bata Imre úgy nyilatkozott, hogy a Műve­lődési Minisztérium védnökségét kívánja az írószövetség ellenében. Ebben a hivatalban egyébként az a Knopp András a kultúra ügyeivel foglalkozó államtitkár, aki a régi Mozgó és a Ti­­szatáj elleni akciókat levezényelte. Mit mondha­tunk erre az ötletre? Az önvizsgálat messzebbre vezetne. Fekete Gyula Ш1 CSILLAGFÉNYNÉL Az ismeretlen ember, látatlan esemény, olva­­satlan könyv szigorú bírái, bírálói, eli­télői — vigyá­zat, nemcsak ostobák! — jellemtelenek is. ■ Hivatalt adhat a hatalom, csak észt nem adhat hozzá. Legfeljebb is glóriát. ■A szüzesség olyan érték, amely semmit erő an­nak, aki túl sokáig megőrzi. Aki elveszti, az már sajnálhatja, mit veszített, s hogy végleges a veszteség. Legtöbbet annak ér, aki elajándékozza, arra ér­demesnek. ■ Aki betömött szájú ellenfelekkel vitázik, maga sem bízik az igazában. Ha ő maga sem bízik benne, én ugyan miért bíz­nék az igazában? ■ Mindig könnyebb lepottyanni, lecsúszni vala­honnan, mint felkapaszkodni odáig. ■ A küzdelemben alulmaradni? Ha az csakugyan vereség, ha véglegesen az, ak­kor az okát nem a legyőzöttek gyengeségében, ha­nyagságában, ügyetlenségében kell keresni, ha­nem tisztességük, erkölcsük hézagaiban. Protekciós státusok: vak sofőr, süket karmester, néma vezérszónok. ■ Meglehetős nagy a különbség a díjazottak közt: — ha az egyiktől azt kérdezik: miért kapott dí­jat? — a másiktól azt kérdezik: miért nem kapott? ■ Augiasz ökrei hírhedettek arról, hogy tömér­dek szemetet, trágyabűzös mocskot halmoztak össze az istállóban. Nem látszik célszerűnek az istálló kitakarítását az ökrökre bízni. ■ Vannak olyan kiválasztottak, akik még soha nem vettek részt olyan választáson, melyen — raj­tuk kívül — mást is ki lehetett volna választani. ■ A nagy politikusról azt tartja a közhit: mindig az történik, amit ő képvisel. Holott a valóságban: ő mindig azt képviseli, ami történni fog. Politikusnak éppen ettől nagy. A bíró lehet a bűnözés fékezője — de a motort nem ő kezeli. Erkölcsi terrort — ha terror ez egyáltalán — csakis azok alkalmazhatnak, akiknek erős fegyve­rük az erkölcs. És leginkább azokkal szemben, akiknek nincs ilyen fegyverük. ■ A szexualitás a változatosságban teljesedik ki. A szerelem az állandóságban. ■ Ifjúságpolitika?... Minden eddiginél hatékonyabb, legkorszerűbb technikával szórjuk világgá a gyom, a beléndek, a nadragulya magvait. Természetesen álmélkodunk, hogy nem tiszta búza kelt belőle. ■ Magánéletben, közéletben egyaránt lényegi kérdés: meddig kívánatos, meddig okos, meddig lehetséges kerülgetni a vészes elkerülhetetlent. ■ A szellemi igények és az anyagi igények között korántsem ritkán szövődik szerelem. De a legritkábban párosodnak. ■ Az igazság soha nem egyeduralkodó hatalom. Vereséget sokszor szenved, dehogyis verhetet­len. Csak — legyőzhetetlen. TENGERCSEPP HITEL • 1989. 5. szám 31

Next