Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Csoóri Sándor: "Ez csak dicsősége..." - Döbrentei Kornél: Átpingált március
CSOÓRI SÁNDOR „Ez csak dicsősége.. Március tizenötödike nemcsak azért lett s lehetett belejező nemzeti ünnepünk, mert 1848-ban ezen a napon győzött a forradalom Magyarországon, hanem azért is, mert a történelmet alakító eseményekben legmélyebb s legigazibb tulajdonságaink fejeződhettek ki. Például nem a kardhoz, nem a késekhez és az utcakövekhez nyúltunk, ahogy elhíresült lobbanékonyságunk s kurucos hajlamaink alapján számítani lehetett volna rá, hanem az eszmékhez. A gondolat és a kifényesített szó fegyvereihez. A franciák 1789-ben lerombolták a Bastille-t, hogy a régi rendet hasonlóképpen rombolják le és 1848 februárjában is rögtön ezerötszáz barrikádot emelnek Párizsban s vért ontanak, amikor Lajos Fülöpjüket elzavarják. A mi Márciusi Ifjaink viszont, eltökéltségük szigorú mámorában, erőszak nélkül szabadítják föl a sajtót s fogadtatják el históriai követeléseiket a Helytartótanáccsal, amely mögött mégiscsak fegyverek komorlottak. Könnyelműen rájuk foghatnánk, hogy szerencséjük volt, hogy a meglepetés és a gyors rajtaütés lefegyverző okosságával győztek. Csakugyan, ha újra végigpörgetjük magunkban a lázas nap eseményeit, ámulatból ámulatba léphetünk át s mármár úgy láthatjuk március csodáit egymás után kisarjadni a semmiből, mint a Biblia-beli jeleneteket Krisztus alakja körül a Hegyi beszéd óráiban. Sőt úgy, mintha minden új mozzanatot egy előre megtervezett remekmű szelleme és logikája irányítana végzetszerűen. Benne van ebben a győzelmes lezajlásban a legjobb pillanatban kulcsra zárt Pilvax-ajtó, a kézrátétellel fölszabadított sajtógépek, a Nemzeti dal és a Tizenkét pont indulatos egybehangzása, a havas eső hideg provokációja, amit tűrni kellett, a börtönből kiszabadított Táncsics falfehér arca s ember-vontatta kocsija. Egyszóval valami láthatatlanul munkáló formai tökély. Vajon létrejöhet-e ilyen összhang véletlenek hatására? Legföljebb a mesékben, a történelemben soha. Ugyanígy el kell hessentenünk az elénk röppenő szerencse gondolatát is. Hisz ami tizenötödikén a valóságban megtörtént, már régóta elkezdett történni a lelkekben. A Nemzeti dalt Petőfi már 13-ra megírta. Gondoljuk el, ha nincs ez a vers, nincs semmi. Más jelenetek zajlódnak le az utcán, más szenvedélyek hatására és másként végződik a nap s másként az egész korszak is. De a március tizenötödikei Nagy Ugráshoz azonban nem egyedül a Talpra magyar kellett. Kellett a Puszta télen is, az eltűnő betyár alakjával, a forrongó Olaszországról szóló vers, de méginkább a március 11-én írt Dicsőséges nagyurak kezdetű veszett költemény is! Ebben a versben Petőfi rózsás indulatokkal éli végig a vérben megszülető forradalmat. Ezer évig híztak rajtunk Az urak, Most rajtok a mi kutyáink Hízzanak! Vas vihar a velők, aztán Szemétre. Ott egyék a kutyák őket Ebédre!... A vers közepén — hajszálpontosan a közepén — azonban megáll. Mint akit saját látomásai oktatnak belátásra. „Hanem mégse” — vált át a megengedő hangra. Békejobbot kínál az uraknak és egyezséget ajánl nekik, ha egyenrangú félként fogadják el azt a népet, amelyet eddig földre szorítva sanyargattak. Persze, ha visszautasítják az alkut, Isten ne irgalmazzon senkinek! Azt hiszem, a március 15-i események titkos kulcsa ebben a föntebb emlegetett versben található. Petőfi a sorsfordító események előtt négy nappal mindkét lehetőséggel számolt. Azzal is, hogy a fordulatot csak vérrel lehet kiküzdeni és azzal is, hogy egy magasrendű alkuval. S mivel mindkettőt végig hullámoztatta magán, a valóságban is pontosan úgy tudott viselkedni, ahogy az ihlet pillanataiban: „Ha azt gondolod, hogy én a pletykákban gyönyörködöm — írja egy levelében Arany Jánosnak — titánilag csalatkozol. Kivált ilyen időben, forradalomban. Forradalom van barátom s így képzelheted mennyire vagyok elememben. Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputáim és miért, mert vér nem folyt. Ez csak dicsősége a dolognak... Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást, márpedig mi erőszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot...” Ezt a levelet annak ellenére is megírja Aranynak, hogy már végignézhette a fölszabadult sajtó néhány főtollnokának, a Honderű és a Budapesti Napló munkatársainak színpadra illő, viharos köpönyegcseréjét. Azokét, akik a forradalom előtt zavarodott fejű, kávéházi hősöknek kiáltották ki az ellenzéki ifjúságot, temészetesen köztük őt is, de a kokárdás nap után, újhitű forradalmárként azt harsogták, amit nemrég nagyhangosan még elítéltek. Petőfi fönnakadhatna rajtuk, de épphogy csak megfricskázza őket a Konzervatívok című versében és tovább megy, mert neki a sajtószabadság ilyen áron is fontosabb mindennél. Ha már emlékezünk, ne felejtsük el ezeket a ritkábban emlegetett petőfis pillanatokat se. Különösen ma, amikor harminc éven át tartó lassított mozgással végre mi is csak azt tudtuk kivívni, amit ők: a sajtó szabadságát. Ha nem gyűlt volna föl bennem tonnás szomorúság az eltékozolt esztendők miatt, kihajtott vignyakkal tüntetnék ott ma én is a márciusi tömegben. De így inkább csak befelé hallgatózva indulok el Március Tizenötödike megszentelt emlékhelyeit végigjárni. Mint aki megtanulta hogy igaz ünnepet ünnepelni keserű szájízzel is lehet. 2 HITEL • 1989. 6. szám Döbrentei Kornél Uramisten, mennyi csapodár kokárda, nemzeti színre játszik a régi gárda, s míg jó szokás szerint törvényt tisztelni int, cinkelt pakliból oszt, nem veszhet a parti, minden gesztenyét magának kapar ki, meghamisul s tisztátalan lesz az ünnep, hogy cafrangos hazafiként előtűnnek: renegát hontiprók, sorsunkba rondítok, a vörösen fújtató, demokratikus terrorlegények, meghitt jelszavuk a kuss tegnapi kardlapozók, a halállisták ihletői, és a larpurlai szadisták, az ultrabal lator, s vadbarom vallató, testvércsiszár, spicli, magyarkodnak bátran, és más gonosztevők, bírói talárban. Egy ünnep sem az engedélytől nemzeti, a hatalom kegye csak lezüllesztheti, nagy hazugság, kis nép, fölkelésünk dicsét most haynau-utódok kezdik zengeni, s a húsos kondért köréből nem engedi a kiváltságban dús, exkluzív csőcselék; népet hergel, szárazon tartva lőszerét, s abban is biztos ám marad hitbizomány ez a 301-es parcella-ország, átfestett frázisaik körülhordozzák, mint véres kardot, mely egy táborba várna, inkább a tűzharc. Jan Palach főnix-lángja — maszlag és gumibot, mi nekünk kijutott a végső kenetet trágyadombon várva, Uramisten, mennyi csapodár kokárda. ÁTPINGÁLT MÁRCIUS