Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - KOMMENTÁRUNK - Csurka István: Faragó Vilmos 60 éves

KOMMENTÁRUNK FARAGÓ VILMOS 60 Üdvözöljük. Kissé megkésve ugyan, mert a happy birthday-ról csak az általa al­főszerkesztett lapból, az Élet és Irodalomból értesültünk. A lau­­dáció szerényen a „Mi újság?” címet viseli, s ben­ne a lap egyik jobb sorsra érdemes fiatal munka­társa, megérezve a szerkesztőség körül keletkezett álbotrány groteszkségét, többek között ilyen sza­vakkal tiszteleg helyettes főszerkesztője, a másutt, más helyeken magát és lapját szerény egyszerű­séggel csak „baloldali”-nak nevező „emberúj­­ság”-csináló előtt: „Itt vagyunk a legnagyobb szarban, kérdés, mi a teendő. ” Nagyon egyszerű. Ha valaki hatvanéves, szépen elmegy nyugdíjba, és nem csinálja tovább az „emberújság”-ot. Hiszen napnál világosabb, hogy elfáradt, hogy már nem tudja kezében tartani még a piros ceruzáját sem, mert ha tudná, ekkora értel­metlenséget, mint az „emberújság” még hivatásos baloldali létére sem engedne kinyomtatni. (Nem is beszélve az összefüggésről: sz.. .-ban szerkeszte­ni az „emberújságot”, hatvanon túl... használ ez a baloldalnak?) Van ezenkívül még más, megfáradásra utaló tü­net is a lap eme önvédelmi számában. A vezércikk, például. Ezt maga Faragó követte el. Azt próbálja nem kifejteni, hanem inkább ki­szőrszálhasogatni belőle, hogy az ötvenes évek, a Rákosi-korszak az eddigi hiedelemmel ellentétben — (mellesleg: hol van ez a „közmegegyezés”?) — nem volt nemzeti­etlen. Ezt az bizonyítj­a a saj­át kétségeivel is vívódó gondolkodó szemében, hogy a korszak tele volt hazafias jelszavakkal. Akkor csinálták, többek közt, az Egri Csillagok, a Kőszívű emberfiai cí­mű színpadi produkciókat, a Feltámadott a tenger című filmet és az Erkel színházban a „Hazám, ha­zám, te mindenem” kezdetű áriát nagyon sokszor elénekelték és meg is tapsolták. Megáll az ész! Mintha egy korszak megítélése lehetséges volna a benne megtermelt, benne han­goztatott frázisok, jelszavak és dalok alapján, mintha a nemzeti, vagy nem nemzeti mibenlétet nem az döntené el, hogy ezen jelszavak hangozta­tása közepette hány hazafit börtönöztek be, hány jóvátehetetlen folyamatot indítottak el, s nota be­ne, hány baloldalit, hány nem velük, nem a nemze­ten kívülről érkezett, tehát, mondjuk, nemzeti kommunistát „kontaktáltak” az akasztófával. (Ez utóbbi kifejezést Knopp András művelődési ál­lamtitkártól lestem el, aki a Hét c. tévéadás január 29-i számában mondotta a Faragóval készített „És”-mentő interjú után, hogy ő még mióta állam­titkár „nem kontaktált” az „És”-sel. Hej, áspiskí­gyó ám ez a mi magyar nyelvünk .. .) Hanem Faragó! Észre kéne már venni, így hat­van felé, hogy a saját pozícióféltésünket nem ildo­mos és nem is célszerű a nemzet háta mögött „kon­­taktálni” a saját magunk által kihirdetett baloldali­­ságunkkal, mert ezt a nemzet nem veszi jó néven és a balodalt, az igazit, az egészet pedig a laudáció­­ban jelzett szerencsétlenségbe juttatja. Milyen baloldaliságnak van itt értelme a nem­zettel, magyarságunkkal szemben? Nem volt erre intő példa az állítólag nem is annyira nemzetietlen Rákosi-korszak csúfos vége és az egész nemzetet a szakadék szélére taszító „baloldalisága”? Egyébként pedig meglep, bizony, bennünket ez a hirtelen átöltözés a „baloldaliéba. Mi van a teg­­­napi gúnyával, a „szocializmussal”? Azt most már hordjuk mi, „jobboldaliak”? Ki tetszett netán lép­ni, tántorogni a nyugdíjasok megteszik! — a Ma­gyar Szocialista Munkáspártból? És ha nem, miért nem a szocializmus van mondva, hiszen arról mindannyian tudjuk, hogy valóban baloldali. Teg­­nаp még ezek a jobboldali írók nem jobboldaliak voltak, hanem „csak” szocializmusellenesek. Elvették tőlük az egyik hozzájuk húzó szerkesz­tőséget — Tiszatáj — holott a szerkesztőség tagjai, vezetői nemcsak az MSZMP-nek voltak tagjai, hanem egyikük még a nagy testvér országában szerzett Vörös Diplomával is rendelkezett, s még korábban ugyancsak adminisztratív eszközökkel kisöpörtek egy másik szerkesztőséget — régi Moz­gó Világ — ugyancsak ezeknek a jobboldaliaknak a hiábavaló tiltakozása ellenére, és ugyancsak olyan MSZMP-tagokat ebrudalva ki a cselekvés­ből, akiknek semmi más bűnük nem volt, mint hogy nem tartoztak bele ebbe a magát most „bal­oldaliénak kikiáltó, Aczél György által mene­dzselt csoportba, amelybe most már oly szépen harmonizálva tartozik bele a volt szamizdatos, ma már Nyilvánosság Klub-os, meg jószerivel minden butikos, aki csak ráér az V. kerületben, és a még valójában le sem csengett Aczél-korszak vala­mennyi harsonása. A módszer pofonegyszerű: nyilvánítsd magad baloldalinak, mert annak van ma piaca, az egész művelt nyugat is baloldali, ellenfeleidet pedig mi­nősítsd jobboldalinak, sőt, esetleg „Nyilas”-nak — ez is ebben az És számban történt, egy másik jeles „baloldali” által —, a régi jelmezedet pedig hagyd ott nekik, bújjanak bele ahányan csak akarnak, szakadt, rongyos zsák az már csupán, nemhogy futni, de menni se lehet benne, úgyhogy mire oda­érnek benne szerencsétlenek a vályúhoz — a régi­hez, a majd szétrágotthoz —, te már ki is szürcsölted belőle a reform-moslékot. ÉVES Dehát, sajna, a mese nemcsak erről szól, tisztelt ÉS-tábor. Mert ez a szakadt, rongyos gúnya itt van, rajta az egész nemzetietlen nemzeten és egy­előre viselni kell, akár tetszik, akár nem. A gond itt most a megmaradás és nem az állásban maradás. A gúnyával, a gúnya ellenére, rongyokban, kapcá­ban, gatyában, mindegy: megmaradni. S hiába szerettük volna mi, „jobboldaliak” már régen le­vetni, kitisztítani, átszabni, kifordítani, avagy újra cserélni ezt a keleti konfekciót, még a nevét se ve­hettük a szánkra — nem is igen akartuk —, mert hol ellenségeinek, hol ellenzékének lettünk nyil­vánítva, el lettünk tiltva általa — önök által — és megannyiszor meg lettünk bélyegezve benne, szintén önök által. Miközben Faragó Vilmos az „emberújságot” szerkesztgette. Mi úgy látjuk, hogy amit most önök, önjelölt baloldaliak művelnek az világrekord. Önzést. Aki nem maradt még szemernyi becsület és tisztesség a „szocializmus építésének” az önök pallérsága jegyében eltelt korszaka után, az csak egyet tehet: undorral elfordul. Önöktől, meg attól, amiben most önök vannak. (Lásd laudáció.) Mi pedig megpróbálunk valamit elkezdeni a hóbelevanccal, amit önök itthagytak, meg amit nem akarnak itthagyni. Éspedig nem azért, mert annyira szeretjük, kívánjuk, vagy valami hasznun­kat várjuk tőle, hanem egyszerűen azért, mert önök, dicső „baloldaliak” annyira elrontottak mindent, hogy ezen a szakadt, rongyos gúnyán kí­vül pillanatnyilag nincs más, nincs semmi. Élni pe­dig kell! Nekünk is, maguknak is — fájdalom! — és hát annak az összességnek is, amivel Faragónak annyi baja van két és fél évtizede, a nemzetnek is. Említett vezércikkét így fejezi be a publicista: „Persze, hogy felületes áttekintés ez. Mégis meg­kockáztatom, ami belőle következik: Rákosiék korántsem voltak nemzetietlenek — nemzetközi­etlenek voltak inkább. Vagy másképp szólva, pa­radoxonnal fogalmaz­va: nemzetietlenek azért vol­tak, mert nem voltak nemzetköziek. ” Ez sem csekélység, így nyugdíj táján! Nem érzi magát fáradtnak, szerkesztő úr? Végezetül pedig egy mégiscsak baráti tanács: tessék talán ennek a nemzeti-népi-nemzetköziet­­lenségi bajmolódásnak véget vetni. Saját érdeké­ben. Hiszen vénségére mindenki magára marad, de nevetség tárgyának lenni végtére is nem szüksé­ges. És, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Különben pedig? Nem történt semmi, megy to­vább a meseszekér. Csurka István : HITEL • 1989. 5. szám

Next