Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - KOMMENTÁRUNK - Csurka István: Faragó Vilmos 60 éves
KOMMENTÁRUNK FARAGÓ VILMOS 60 Üdvözöljük. Kissé megkésve ugyan, mert a happy birthday-ról csak az általa alfőszerkesztett lapból, az Élet és Irodalomból értesültünk. A laudáció szerényen a „Mi újság?” címet viseli, s benne a lap egyik jobb sorsra érdemes fiatal munkatársa, megérezve a szerkesztőség körül keletkezett álbotrány groteszkségét, többek között ilyen szavakkal tiszteleg helyettes főszerkesztője, a másutt, más helyeken magát és lapját szerény egyszerűséggel csak „baloldali”-nak nevező „emberújság”-csináló előtt: „Itt vagyunk a legnagyobb szarban, kérdés, mi a teendő. ” Nagyon egyszerű. Ha valaki hatvanéves, szépen elmegy nyugdíjba, és nem csinálja tovább az „emberújság”-ot. Hiszen napnál világosabb, hogy elfáradt, hogy már nem tudja kezében tartani még a piros ceruzáját sem, mert ha tudná, ekkora értelmetlenséget, mint az „emberújság” még hivatásos baloldali létére sem engedne kinyomtatni. (Nem is beszélve az összefüggésről: sz.. .-ban szerkeszteni az „emberújságot”, hatvanon túl... használ ez a baloldalnak?) Van ezenkívül még más, megfáradásra utaló tünet is a lap eme önvédelmi számában. A vezércikk, például. Ezt maga Faragó követte el. Azt próbálja nem kifejteni, hanem inkább kiszőrszálhasogatni belőle, hogy az ötvenes évek, a Rákosi-korszak az eddigi hiedelemmel ellentétben — (mellesleg: hol van ez a „közmegegyezés”?) — nem volt nemzetietlen. Ezt az bizonyítja a saját kétségeivel is vívódó gondolkodó szemében, hogy a korszak tele volt hazafias jelszavakkal. Akkor csinálták, többek közt, az Egri Csillagok, a Kőszívű emberfiai című színpadi produkciókat, a Feltámadott a tenger című filmet és az Erkel színházban a „Hazám, hazám, te mindenem” kezdetű áriát nagyon sokszor elénekelték és meg is tapsolták. Megáll az ész! Mintha egy korszak megítélése lehetséges volna a benne megtermelt, benne hangoztatott frázisok, jelszavak és dalok alapján, mintha a nemzeti, vagy nem nemzeti mibenlétet nem az döntené el, hogy ezen jelszavak hangoztatása közepette hány hazafit börtönöztek be, hány jóvátehetetlen folyamatot indítottak el, s nota bene, hány baloldalit, hány nem velük, nem a nemzeten kívülről érkezett, tehát, mondjuk, nemzeti kommunistát „kontaktáltak” az akasztófával. (Ez utóbbi kifejezést Knopp András művelődési államtitkártól lestem el, aki a Hét c. tévéadás január 29-i számában mondotta a Faragóval készített „És”-mentő interjú után, hogy ő még mióta államtitkár „nem kontaktált” az „És”-sel. Hej, áspiskígyó ám ez a mi magyar nyelvünk .. .) Hanem Faragó! Észre kéne már venni, így hatvan felé, hogy a saját pozícióféltésünket nem ildomos és nem is célszerű a nemzet háta mögött „kontaktálni” a saját magunk által kihirdetett baloldaliságunkkal, mert ezt a nemzet nem veszi jó néven és a balodalt, az igazit, az egészet pedig a laudációban jelzett szerencsétlenségbe juttatja. Milyen baloldaliságnak van itt értelme a nemzettel, magyarságunkkal szemben? Nem volt erre intő példa az állítólag nem is annyira nemzetietlen Rákosi-korszak csúfos vége és az egész nemzetet a szakadék szélére taszító „baloldalisága”? Egyébként pedig meglep, bizony, bennünket ez a hirtelen átöltözés a „baloldaliéba. Mi van a tegnapi gúnyával, a „szocializmussal”? Azt most már hordjuk mi, „jobboldaliak”? Ki tetszett netán lépni, tántorogni a nyugdíjasok megteszik! — a Magyar Szocialista Munkáspártból? És ha nem, miért nem a szocializmus van mondva, hiszen arról mindannyian tudjuk, hogy valóban baloldali. Tegnаp még ezek a jobboldali írók nem jobboldaliak voltak, hanem „csak” szocializmusellenesek. Elvették tőlük az egyik hozzájuk húzó szerkesztőséget — Tiszatáj — holott a szerkesztőség tagjai, vezetői nemcsak az MSZMP-nek voltak tagjai, hanem egyikük még a nagy testvér országában szerzett Vörös Diplomával is rendelkezett, s még korábban ugyancsak adminisztratív eszközökkel kisöpörtek egy másik szerkesztőséget — régi Mozgó Világ — ugyancsak ezeknek a jobboldaliaknak a hiábavaló tiltakozása ellenére, és ugyancsak olyan MSZMP-tagokat ebrudalva ki a cselekvésből, akiknek semmi más bűnük nem volt, mint hogy nem tartoztak bele ebbe a magát most „baloldaliénak kikiáltó, Aczél György által menedzselt csoportba, amelybe most már oly szépen harmonizálva tartozik bele a volt szamizdatos, ma már Nyilvánosság Klub-os, meg jószerivel minden butikos, aki csak ráér az V. kerületben, és a még valójában le sem csengett Aczél-korszak valamennyi harsonása. A módszer pofonegyszerű: nyilvánítsd magad baloldalinak, mert annak van ma piaca, az egész művelt nyugat is baloldali, ellenfeleidet pedig minősítsd jobboldalinak, sőt, esetleg „Nyilas”-nak — ez is ebben az És számban történt, egy másik jeles „baloldali” által —, a régi jelmezedet pedig hagyd ott nekik, bújjanak bele ahányan csak akarnak, szakadt, rongyos zsák az már csupán, nemhogy futni, de menni se lehet benne, úgyhogy mire odaérnek benne szerencsétlenek a vályúhoz — a régihez, a majd szétrágotthoz —, te már ki is szürcsölted belőle a reform-moslékot. ÉVES Dehát, sajna, a mese nemcsak erről szól, tisztelt ÉS-tábor. Mert ez a szakadt, rongyos gúnya itt van, rajta az egész nemzetietlen nemzeten és egyelőre viselni kell, akár tetszik, akár nem. A gond itt most a megmaradás és nem az állásban maradás. A gúnyával, a gúnya ellenére, rongyokban, kapcában, gatyában, mindegy: megmaradni. S hiába szerettük volna mi, „jobboldaliak” már régen levetni, kitisztítani, átszabni, kifordítani, avagy újra cserélni ezt a keleti konfekciót, még a nevét se vehettük a szánkra — nem is igen akartuk —, mert hol ellenségeinek, hol ellenzékének lettünk nyilvánítva, el lettünk tiltva általa — önök által — és megannyiszor meg lettünk bélyegezve benne, szintén önök által. Miközben Faragó Vilmos az „emberújságot” szerkesztgette. Mi úgy látjuk, hogy amit most önök, önjelölt baloldaliak művelnek az világrekord. Önzést. Aki nem maradt még szemernyi becsület és tisztesség a „szocializmus építésének” az önök pallérsága jegyében eltelt korszaka után, az csak egyet tehet: undorral elfordul. Önöktől, meg attól, amiben most önök vannak. (Lásd laudáció.) Mi pedig megpróbálunk valamit elkezdeni a hóbelevanccal, amit önök itthagytak, meg amit nem akarnak itthagyni. Éspedig nem azért, mert annyira szeretjük, kívánjuk, vagy valami hasznunkat várjuk tőle, hanem egyszerűen azért, mert önök, dicső „baloldaliak” annyira elrontottak mindent, hogy ezen a szakadt, rongyos gúnyán kívül pillanatnyilag nincs más, nincs semmi. Élni pedig kell! Nekünk is, maguknak is — fájdalom! — és hát annak az összességnek is, amivel Faragónak annyi baja van két és fél évtizede, a nemzetnek is. Említett vezércikkét így fejezi be a publicista: „Persze, hogy felületes áttekintés ez. Mégis megkockáztatom, ami belőle következik: Rákosiék korántsem voltak nemzetietlenek — nemzetközietlenek voltak inkább. Vagy másképp szólva, paradoxonnal fogalmazva: nemzetietlenek azért voltak, mert nem voltak nemzetköziek. ” Ez sem csekélység, így nyugdíj táján! Nem érzi magát fáradtnak, szerkesztő úr? Végezetül pedig egy mégiscsak baráti tanács: tessék talán ennek a nemzeti-népi-nemzetközietlenségi bajmolódásnak véget vetni. Saját érdekében. Hiszen vénségére mindenki magára marad, de nevetség tárgyának lenni végtére is nem szükséges. És, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Különben pedig? Nem történt semmi, megy tovább a meseszekér. Csurka István : HITEL • 1989. 5. szám