Hitel, 1990. január-április (3. évfolyam, 1-8. szám)
1990 / 7. szám - SZÉPIRODALOM - Sarusi Mihály: A német, orosz meg a vörheny
18 HITEL 4990. 7. szám Szépirodalom De előbb néhányunkat félreállítottak: - Lelőni őket! Aztán adtak egy mozdonyt, irány Sajószentpéter. Innen négy-öt legénnyel elmentünk Miskolcra. Kiss Béla adott kerékpárt, hogy kicseréljük a rossz ruhát. De ő tudta, hogy nem jövünk vissza. A kerékpárt eladtuk. Volt pénzünk. Bementünk Miskolcra, onnan ki merre látott. Miskolcon elmentem a sógornőmhöz, hadikórházban dolgozott. Még az elmaradt zsoldot is fölvettem. Ott voltam, mint beteg a kórházban. Elküldték a cukorkaüzletbe - a miskolci ellenállási csoport a Koka volt. Cukorkacsomagolásban vittem a röpcédulákat. Megbíztak ezzel-azzal. Csokoládédobozban voltak a röpcédulák. Lövészárkot ásattak velünk, talicskáztam is. Amikor már ott voltak Miskolc alatt a szovjetek, jött a parancs, a kórházat fel kell számolni, irány a front. Nincs beteg! Akkor szöktem. A '44. november 3-ról december elsejére virradó éjjel, a fejem fölött lőttek, átkúsztam a front túloldalára. Az országút mellett az árokban tizenhat kilométert mentem. Már bent voltak a szovjetek Miskolcon, Sajószentpéteren, én még mindig nem tudtam a kezükbe kerülni. Budapestre mentem a mutterhoz, hamisított nyílt parancsot szereztem, estre Losoncon át jutottam. Itt a Kiss Béla papírja mellé adtak még egyet. A tartalékos tiszt olyan emberséges volt, hogy elmondani nem lehet. Megkaptuk az „elmaradt zsoldot" is. Többet is adott, úgyse kérik ezt már számon. Mindenkit szedtek össze, Losoncon tizedelést ígértek. Megint megszöktem, befeküdtem a szalmába. Losoncon találkoztam a századdal. Elfordultam a kirakat felé, hogy ne lássanak meg. A századból egy-két ember úszta meg. Az a Tokos Gábor elárulta, hogy ez büntetőszázad. Kiss Béla beöltöztette a századot reguláris katonaruhába, így sem sikerült. Többet nem hallottam róla. A németek agyonlőtték? Mentünk, „kerestük az alakulatunkat”. Székesfehérvár, Mór. Itt egy csapat csendőr megdicsért bennünket. - Milyen rendes emberek, mennek vissza az alakulatukhoz! A csendőrök disznót loptak, levágták. Megkínáltak belőle, amiért ilyen rendesek vagyunk. Hárman menekültünk így együtt. Azt a papírt, amit Kiss Béla adott, mindenütt bélyegeztettük. Jöttünk visszafelé. 1944. Karácsonyán, december 24-én este, mielőtt lezárták a hidakat, Budáról Pestre át tudtam jönni. Éppen ahogy odaértünk, nagy nehezen meg átengedtek. Még fegyverünk is volt! Diótörő puska, hosszúcsövű karabély. A fehér szalagot nem viseltük. Mozgott a front. Senki sem merte kimutatni, minek örül. Bizonytalanok voltak az emberek. Mindig csak a mát akarták túlélni. Az a ház jól járt, mert én voltam a beszerző. Katonaruhában mentem, a péknél soron kívül adtak kenyeret. Ott lakott az anyám, a nagyobbik húgom. 7- em voltam mindig katonaruhában, és de abban bátrabban mehettem, a nyílt paranccsal elengedtek. Még villamosjegyet is adtak, ahol bélyegeztem. Mutatták, menjünk arra, ott a front. Mi az ellenkező irányba mentünk. Az emberek a nyilasokat jobban utálták, mint a németeket. Ha meglátták a fekete ruhát, húzódtak be előlük. A nyilasok voltak ránk a veszélyesebbek, nem a németek. A zsidókat rájuk bízták, majd a nyilasok! Más se kellett nekik. A házmester fia nyilas pártszolgálatos volt. Lett riadalom '45. január 15-én: megjelentek a Rózsa utca 35. előtt a szovjetek. Na akkor elkapták a legényt. Akkorra átöltöztünk. A puskát befalaztuk a házfalba. Az óvóhelyen a pincében még decemberben. Tán még ma is ott van. Gyalog megindultam Szolnokra, január 17-én otthagytam mutterékat. Nem volt semmi igazolványom, a zsoldkönyvet is eldobtam. Egyedül a sportigazolványomat hagytam meg, fiatal koromban bunyóztam. És volt egy vöröskeresztes karszalagom. Azt hitték, hogy orvos vagyok, így nem vittek el. A feleségemmel akkor ismerkedtem meg Szolnokon, amikor hat nap szabadságot kaptam. A háború után elvettem. Az öcsém '19-es vöröskatona volt, ő se jött haza a munkaszolgálatból. Volt, aki kint látta a Szovjetunióban. Nem jött haza. Mások itthon látták. De aki a Szovjetunióban látta, olyat tudott az öcsémről, amit csak a család: volt egy forradás a haja szélén a nyakánál. Apám, öcsém. A legidősebb bátyámat a skarlát vitte el még kiskorában. Aztán pártmunkás lettem. A Munkatudományi Intézetben - Budapest, Leánytanoda utca - lettem normafejlesztő, majd Tolnában személyzetis. Mert vidékre kerültem. ’56-ban Bonyhádon voltam pártmunkás. A svábok megásatták velünk a sírunkat, aztán visszavittek, hogy november 4-én végeznek ki. Megmotoztak, van-e fegyver? TT, ma is megvan a pisztoly, a farzsebemben volt, csak a mellemet tapogatta. Tizenhetünkre harminckét ember vigyázott. Aztán egyszer csak egyenként eltűntek a nemzetőrök. Begördült a ház elé az első T 34-es tank. Aztán a karhatalom. A kitüntetéseket ne mondjam? □