Hitel, 2000. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 6. szám - ESSZÉ, TANULMÁNY - Haraszti László: A Tisza jövője
A ^ Haraszthy László rn* • •• rr • Tisza jovoje h jLipos- |o^*y? 10эjl^lpUs) (p$t~ A közelmúltban a Tiszán végigvonult cián- és nehézfémszennyezés elpusztította az ú 1 élővilág jelentős részét, és sokkolta szinte az egész országot. A vagonszám össze- JL JL gyűjtött haltetemek látványa még azokat is megérintette, akik a folyótól távol élnek, és talán sosem volt alkalmuk személyesen is átélniük azt az élményt, amit a Tisza látványa nyújt. A gyorsan végigvonuló cián azonnal látható, súlyos katasztrófát okozott, míg a nehézfémek szemmel nem érzékelhető és lassan - alattomosan - ható mérgezést okoznak. Érthető, ha ilyen körülmények között mindenkit az foglalkoztat, hogy mikor lesz a Tisza a régi. De mit is jelent igazán az, hogy a régi. Sokan ezt a kérdést leszűkítik a mérgezések előtti állapotra, mások pedig visszanyúlnak évszázadokra. Egyesek azonnali újraélesztést, mások pedig a korábbi állapotok visszaállítását követelik. Sajnos a cián- és nehézfémszennyezések előtt is számos megoldásra váró környezeti probléma terhelte a folyót. Ezek megoldása évek óta foglalkoztatja a szakembereket, átfogó megoldási javaslat azonban mind a mai napig nem született. A múlt században megkezdett folyószabályozás és ármentesítés az egyre nagyobb lélekszámú lakosság természetes igénye volt. Féltették értékeiket, illetve egyre nagyobb területen szerettek volna szántóföldi gazdálkodást folytatni. Megépültek a gátak, több mint száz kanyarulatot átvágtak, melyekből kialakultak a holtágak. A szűkre szabott hullámtér - két gát közötti terület - már akkoriban is sok vitára adott okot. Sokan a mainál lényegesen szélesebb hullámteret szerettek volna. Sajnos, nem az ő véleményük kerekedett felül. Manapság, több mint száz év tapasztalatának birtokában már látjuk, mit kellett volna másként csinálni. Az elmúlt két év rekord árhullámai rákényszerítenek minket arra, hogy újragondoljuk a Tisza menti árvízi biztonság kérdését. Az nyilvánvaló, hogy a gátak magasítása csak időleges megoldás lehet. Ott, ahol ez elengedhetetlenül szükséges, meg kell valósítani. Végső és biztonságos megoldást azonban csak az hozhat, ha a hullámteret kiszélesítjük, azaz a gátakat a folyótól távolabbra helyezzük. Ennek számtalan nehézsége lesz, hiszen például sok helyen a települések közvetlenül a gát tövében helyezkednek el. Ettől függetlenül látnunk kell, hogy az egyre kiszolgáltatottabb árvízi helyzetünk gyors és hosszú távon megnyugtató megoldást követel. Nem azért vannak rekord árhullámok, mert több csapadék hullik, mint száz évvel ezelőtt, hanem azért, mert a vízgyűjtő területről - erdőirtások, csatornázás stb. miatt - a korábbinál sokkal hamarabb lerohan a víz a folyóba. Ezekből viszont az következik, hogy határainkon kívüli intézkedésekkel a probléma nem kezelhető, itt, a medencében kell megoldást találnunk. A szabályozásból eredő további probléma, hogy a megváltozott vízjárású folyó energiáját - a korábbiakkal ellentétben - nem a part bontásában és építésében vezeti le, ha- 61 HITEL 2000. JÚNIUS