Hitel, 2004. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

2004 / 1. szám - Jókai Anna: Az önismeret irodalma

JÓKAI ANNA Az önismeret irodalma se oly mértékben, hogy a másikat útjáról letérítve a maga ösvényére vonja. A tanítvány né, ha a tőle kapott kockakövekből a tanítvány mutatósabb, főleg tartósabb­ palotát Aki ír, tudja vagy tudni véli, amit tud - nem kér tanácsot. Meghallgatjuk ugyan egy­v­alami viszolygás az, amin túl kell lenni. Valami vonakodás, hogy az ember egyáltalán megszólaljon - e tárgyban különösen. Irodalmat írni komoly dolog. Csevegni róla többnyire komolytalan, legjobb eset­ben komolykodó. Álságos cselekvés, helyette beszélni, mégis, az irodalom művelése mellett még vallani is: megbocsátható gyengeség, ámbár mindenképp naivitás, mást, kimazsolázzuk, ami szellemi készletünkhöz közel áll, a rokonságban megmártó­zunk, az ellenvéleményt idegenkedve elhárítjuk... De író írót még soha nem győzött a legnagyobb mestertől is igyekszik elkülönülni, s a legönzetlenebb mester se szeret­építene... Valószínű - de nem bizonyos -, hogy ez így van rendjén. Mert nem vagyunk szentek, mennyire nem! Az olvasót rögzöttségében megrendíthetjük, hathatunk élet­vitelére, egy kissé bele is költözhetünk - de kortárs alkotó kortárs alkotót még nem változtatott át soha. Meg sem kell kísérelni. A monológok párhuzamosan futnak, egyetlen reményünk, hogy a párhuzamok a végtelenben azért találkoznak... Odáig azonban nem jutunk el. Marad hát a folyamatos időben a határozott vonalvezetés, ki­nek ilyen, kinek olyan. Alkatára, tehetsége természetére szabva. Emelkedetten ars poe­ticának nevezzük. Kevésbé patetikusan azt mondjuk: teszem a dolgomat, éppen így vagy úgy, mert mást nem tehetek. Hacsak túl nem feszítjük erőlködve, feltűnősködve a fantáziát, hazugságba fordítva. Hacsak nem akarunk olyan görcsösen bizonyítani a kordivatnak, hogy végül stílusunkkal nem kiemeljük, hanem éppen bekeverjük a masszába egyéniségünket. S bár védelmező akolmelegre vágyunk, többnyire csak fal­kába verődve járunk, jobb híján egymásra vicsorítva... Az irodalom önismerete? Szegény irodalom. Világszerte. Maszkot cserélget egy kopott foncsorú tükör előtt. Elmázolt könnyek, fülig futtatott száj, az orr helyén piros pingponglabda, lisz­tes-fehér pofa - a kód­ai gombnyomásra mered égnek. Mulatnak rajta. Szórakoz­tasson, ha már van, még mindig! Fej, hagymaborzasságú. Laza héjszerkezet. A héj szálanként lefejthető - ha en­gedi a türelmed. Ha nagyon ráérsz. Réteg réteg alatt, egyik, mint a másik. Csak némi elszíneződés, némi váratlan fodorulat - amíg el nem foszlik az egész. Nincs közepe. Nincs magja. Még egy torzsára se bukkansz. Szabályos, sematikus viaszarc. Minden ott, ahol előírták. Se nem nagyobb, se nem kisebb. A szem bámul, de fel nem ismer. A száj mohó, habzsol, szík­csel, ta- 2­0­04. JANUÁR

Next