Hitel, 2004. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 1. szám - Jókai Anna: Az önismeret irodalma
JÓKAI ANNA Az önismeret irodalma se oly mértékben, hogy a másikat útjáról letérítve a maga ösvényére vonja. A tanítvány né, ha a tőle kapott kockakövekből a tanítvány mutatósabb, főleg tartósabb palotát Aki ír, tudja vagy tudni véli, amit tud - nem kér tanácsot. Meghallgatjuk ugyan egyvalami viszolygás az, amin túl kell lenni. Valami vonakodás, hogy az ember egyáltalán megszólaljon - e tárgyban különösen. Irodalmat írni komoly dolog. Csevegni róla többnyire komolytalan, legjobb esetben komolykodó. Álságos cselekvés, helyette beszélni, mégis, az irodalom művelése mellett még vallani is: megbocsátható gyengeség, ámbár mindenképp naivitás, mást, kimazsolázzuk, ami szellemi készletünkhöz közel áll, a rokonságban megmártózunk, az ellenvéleményt idegenkedve elhárítjuk... De író írót még soha nem győzött a legnagyobb mestertől is igyekszik elkülönülni, s a legönzetlenebb mester se szeretépítene... Valószínű - de nem bizonyos -, hogy ez így van rendjén. Mert nem vagyunk szentek, mennyire nem! Az olvasót rögzöttségében megrendíthetjük, hathatunk életvitelére, egy kissé bele is költözhetünk - de kortárs alkotó kortárs alkotót még nem változtatott át soha. Meg sem kell kísérelni. A monológok párhuzamosan futnak, egyetlen reményünk, hogy a párhuzamok a végtelenben azért találkoznak... Odáig azonban nem jutunk el. Marad hát a folyamatos időben a határozott vonalvezetés, kinek ilyen, kinek olyan. Alkatára, tehetsége természetére szabva. Emelkedetten ars poeticának nevezzük. Kevésbé patetikusan azt mondjuk: teszem a dolgomat, éppen így vagy úgy, mert mást nem tehetek. Hacsak túl nem feszítjük erőlködve, feltűnősködve a fantáziát, hazugságba fordítva. Hacsak nem akarunk olyan görcsösen bizonyítani a kordivatnak, hogy végül stílusunkkal nem kiemeljük, hanem éppen bekeverjük a masszába egyéniségünket. S bár védelmező akolmelegre vágyunk, többnyire csak falkába verődve járunk, jobb híján egymásra vicsorítva... Az irodalom önismerete? Szegény irodalom. Világszerte. Maszkot cserélget egy kopott foncsorú tükör előtt. Elmázolt könnyek, fülig futtatott száj, az orr helyén piros pingponglabda, lisztes-fehér pofa - a kódai gombnyomásra mered égnek. Mulatnak rajta. Szórakoztasson, ha már van, még mindig! Fej, hagymaborzasságú. Laza héjszerkezet. A héj szálanként lefejthető - ha engedi a türelmed. Ha nagyon ráérsz. Réteg réteg alatt, egyik, mint a másik. Csak némi elszíneződés, némi váratlan fodorulat - amíg el nem foszlik az egész. Nincs közepe. Nincs magja. Még egy torzsára se bukkansz. Szabályos, sematikus viaszarc. Minden ott, ahol előírták. Se nem nagyobb, se nem kisebb. A szem bámul, de fel nem ismer. A száj mohó, habzsol, szíkcsel, ta- 2004. JANUÁR