Hitel, 2005. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 1. szám - Gy. Szabó András: „Böjtben is víg farsangi lélek” (200 éve halt meg Csokonai Vitéz Mihály)
[ Nemzet és hagyomány ] A balatonfüredi panteon márványtábláján szereplő Csokonai-sor mindig rabul ejt. A költő és Lilla sorsáról már döntött az apai önkény, már bevégzett dolog kettejük kapcsolata, már csak a kivérzett érzés, tompa fájdalom marad a nyomában, amikor útban Somogyság felé az elé táruló hatalmas víztükör látványa hirtelen felszakít benne minden gátat: „És mikor sorsom elválék, / Rám jajdult a Balaton.” Egyik legszebb verséből való e két sor, mely a Gróf Erdődyné ő nagyságához című költeményt a legmodernebb versek közé állítja a Csokonai-életműben. Az egész Balaton környéki táj osztozik a fájdalomban, fájdalommal lesz vemhes a roppant víztömeg, a föléje boruló ég, a vidék fáival, hegyeivel, kőszikláival. Salvador Dali vásznára kívánkozik a kép: Ah! Egy vén tölgynek aljában Láttam meg a sápadt időt, Sereg szó pezsgett markában, Ah, mely sírva kértem őt, Hogy törölje ki belőlem Lillát és a bánatot! De ő elfutott előlem, Könnyezett, és hallgatott. Pedig mindent megpróbált ez a preceptorsága után egyedül versei honoráriumából élő költő, hogy újra hivatalhoz jusson, mely őt a házasság révébe segíti. De Festetics az utolsó pillanatban visszalép. Nem ő kapja meg a professzori állást Keszthelyen. A Lillához írt búcsúlevelében még reménykedett: „Két hó múlva egy városbéli professzorné lettél volna, én pedig a legboldogabb teremtés teáhalad. [...] még nem lett volna késő. Még meg lehetett volna mindent orvosolni. József-napra a gróf hintáján láttál volna bemenni udvarotokba.” Istenem, milyen fájdalmas mindezt olvasni a tények ismeretében! Németh László egyszer Csokonai könyvtáráról írt tanulmányában megkísérli a lehetetlent; gondolatban összetereli, polcra helyezi azokat a könyveket, melyeket Csokonai forgathatott. Debrecen, Sárospatak híres tékáinak, vidéki kúriák könyvszekrényeinek darabjaiból, egy-egy féltve őrzött ajándék könyvből áll össze a gyűjtemény. A lélek halhatatlansága című hatalmas bölcseleti versében ezekkel a sorokkal lep meg minket: íme míg magamat embernek számláltam, Az emberiségnek becsét nem vizsgáltam: És most hogy elhagytam az emberi nemet Négy milliárd ember tölte be szívemet. Honnan tudta mindezt? Milyen becslés, számítás, statisztika állt rendelkezésére az emberiség akkori számát illetően? Még akkor is fogva tart minket az ismeret, ha tudjuk, hogy a XVIII. század végén az emberiség létszáma jóval alatta volt a négymilliárdnak. De valamelyik tudományos folyóiratban, enciklopédiában megakadt figyelme ezen az adaton, hát élt vele, felhasználta. Elég verseinek, szépprózai munkáinak lábjegyzeteibe beletekinteni. Micsoda arzenálját mozgatja meg fölényes tudásának! A kor minden tudományos vívmánya, ismerete helyet kap műveiben. A Dorottya lábjegyzeteiből fogalmat alkothatunk ennek a széles körű, az élet min