Hitel, 2005. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)

2005 / 1. szám - Buda Ferenc: Az én Csokonaim

NEMZET ÉS HAGYOMÁNY BUDA FERENC Az én Csokonaim !Li­lső tudatos találkozásom Csokonaival úgy négyéves korom táján történt. Anyámmal ■ *..... ballagtunk kettesben kézen fogva a Vágóhíd utca 1.-ből - ahol az idő, tájt laktunk -fölfelé a Szent Annán, majd a Piac utcán, s a Kálvin tér Vár utca felőli öbléhez érkezvén bámész tekintetem felröppent s rátelepedett egy kőtalapzaton állongó-várakozó bronzalak­ra. Meg kellett állnunk, hogy Anyám kezét eleresztve tüzetesebben is szemügyre vehes­­sem. Hátraszegett fejjel, hosszan csodáltam a daliás termetű - s akkor én úgy hittem­ -, vitézi öltözetben pompázó hatalmas férfiút, ahogy laza, de biztos pihenőállásban fennkölt vonású, merengő arcát a Kollégium titokzatos épülettömbje felé fordítva töpreng valamin, talán épp azon, hogy mihez is kezdjen a baljában szorongatott jókora citerával. - Ez itt a Csokonai-szobor, kisfiam - világosított fel Édesanyám -, Csokonai Vitéz Mihályé. - Látom - mondtam, mert addigra sikerült nekem is kibetűznöm a feliratot. (A szá­mokat még nem.) - Mikor élt? Meg sem fordult a fejemben akkor, hogy egy szobor élő embert is ábrázolhat. - Régen, kisfiam, nagyon régen. - Száz évvel ezelőtt? - Még annál is régebben. Egy pillanatra gondolkodóba estem: nehéz volt elképzelnem az idő ekkora mélységét s távlatait. Másfelé kezdtem hát puhatolózni. - Miről volt híres? - Hát arról, kisfiam, hogy verseket költött. Például azt, hogy... S az én Anyám, akinek legmagasabb iskolai végzettsége két elemi osztály volt, miköz­ben kézen fogott, s elindult velem lefelé a Péterfián, vidáman elkezdte szavalni a Szerelem­dal a csikóbőrös kulacshozt. Itt-ott kissé átigazítva s egészében jócskán megkurtítva, ne­kem azonban így is roppantul tetszett. Ma már tudom, hogy abban a szent pillanatban voltaképp egy klasszikus műalkotás - bocsánat e légcsőhurutos hangzású szakkifejezésért - folklorizálódásának lehettem tanúja. E naptól fogva s még igen sokáig számlálhatatlan alkalommal haladtam el e szobor mellett. Az is megadatott számomra, hogy cseperedő, majd nagyobbacska gyermekként nap mint nap megfordulhattam s elidőzhettem Csokonai életének s halálának hajdani szín­terein. A Péterfián. A Darabos utcán. A Kollégiumban s környékén. A Mester utcán, Hat­van utcán. A Nagyerdőn. Különösebben az sem zavart, hogy tudtam: az akkori jelenkor helyszínei már nem a múltbeliek. Hisz szellemalakját - kiváltképp késő őszi alkonyokon - szinte látni véltem, amint magasra tűrt gallérját a nyakán fázósan összefogva, bal hóna alatt egy vaskos könyvvel befordul valamelyik homályba vesző utcasarkon. Idő múltával a költő alább ereszkedett a kőtalapzat magasából, úgyszólván karnyújtás­nyira, majdhogynem testközelbe. Poézisbeli első pártfogómat s tanítómat, Kiss Tamást il­leti - egyebek közt ezért is­­ a hála. A csikóbőrös kulacsot - melytől mellesleg hosszan kanyargó, mindazonáltal közvetlen út vezet a Magyar Pimodámg s még tovább - szóval: 2­00­8. JANUÁR

Next