Hitel, 2005. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)

2005 / 1. szám - Gy. Szabó András: „Böjtben is víg farsangi lélek” (200 éve halt meg Csokonai Vitéz Mihály)

­ GY. SZABÓ ANDRÁS „Böjtben is víg farsangi lélek” 200 éve halt meg Csokonai Vitéz Mihály , van az irodalomnak az élővilág evolúciójához hasonlóan mérhető fejlődéstörténete, akkor a magyar irodalom fejlődéstörténetében a legrendhagyóbb jelenség Csokonai Vitéz Mihály. A legtöbb meglepetést, a tartalomnak és formának korát messze meghaladó újszerűségét ő hozta irodalmunkba. Mintha nem is a XVIII. század végén járnánk, úgy ol­vassuk verscímeit: Az ember a poézis első tárgya, Az én poézisom természete, A távolról kínzó, Nézd el, Egy álom leírása, A poétákban lakó istenség, Az eltévedt lélek. Az észnek és értelemnek prioritást szavazó XVIII. század magas hőfokon izzó embere ő, aki „víg borzadással” járja, futja, szaladja végig az emberiség megismerhető csodáit, mohón bele­költözve az időbe, száguldva a különböző szférákban, idősíkokban, hol a görögök és rómaiak „maradványinál”, hol a korabeli világ szellemi csúcsainál megpihenve. S amikor már úgy érzi, mindent tud, mindent megismert, mindennek a mélyére hatolt, egyszer csak röpülésében meg­állítja egy „levegős hang”, széjjel pukkasztva a ráció mindenhatóságába vetett hitet. „Ki vagy, miért vagy, hol lakói? És kinek szavára mozgasz? S végre mivé leszel?” - kérdezi tőle. S a kérdések súlyától megsemmisült lélek, mint „stella cadens”, „párákból tá­madt futó csillag” sebes bukkanással zuhan a földre, hol por és hamu válik belőle. Mind­ezt Az ember a poézis első tárgya című versében olvassuk. Képalkotása, képteremtésének tartománya egyedülállóan gazdag. A jelzőnek és jelzett szónak új, odáig nem ismert terrénumát hódította meg irodalmunk számára. Metaforái és metonímiái kimeríthetetlenek. „Tonio Kroger fönt, Északon ült és levelet írt a barátnőjének...” - írja Thomas Mann 1903-as kisregényében. Emlékszem, mennyire modernnek, szokatlannak tűnt már első ol­vasásra ez a sor. A kép meghökkentő újszerűségét, bizarrságát a „fönt, Északon” nagy ívű helymeghatározás jelentette; egy egész égtáj szolgált az egyébként jól behatárolható hely­szín megnevezésére, jelezve, hogy a megjelölés, „Észak”, a főhős közérzetének, idegenség­­érzetének megragadására is tökéletesen alkalmas. Aztán olvastam Csokonait, A távolról kínzó című versét. Rég nem valék te veled szemben, Rég nem is láttál engemet; S ládd, mégis távollétemben, Lillim! Gyötörtél engemet. Bár félre volt lakásom, félre, Északra lakván én, te délre, Mégis tüzed velem lakott, Mindég perzselte éjszakát. A modernitás költői eszköze ugyanaz, mint Thomas Mannái. Az elvesztett kedves utáni fájdalom, a visszahozhatatlan idill, a tátongó űr kifejezésére a két ellentétes égtáj neve szolgál, a mérhetetlen távolságban elhelyezkedő két pólus, mely mégis tud egymásról. 2005. JANUÁR [ 31 ] [ Nemzet és hagyomány ]

Next