Hitel, 2006. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám)

2006 / 12. szám - SZEMLE - Imre László: A Jókai-olvasás új állomása: Nyilasy Balázs: A románc és Jókai Mór

[ Szemle ] utolsó hazai látogatásának, az 1962-es nyári útjának, amelyről pedig annyi vidám történet kering Erdély-szerte - ahogy ezt ugyancsak Nagy Pál a Tamásival­ - itthon című emléke­zésében is felveti, igaz, egy másik kötetben (Találkozások Tamási Áronnal, Pallas-Akadé­mia). Ezért ugyancsak ismételhető tehát: hiá­nyaival is hiányzott már ez a könyv. Ösztön­zője lehet egy nagyobb, egy merészebb vállal­kozásnak: Farkaslaka szülöttje levelei összegyűjtésének s kiadásának. MÁRKUS BÉLA A Jókai-olvasás új állomása Nyilasy Balázs: A románc és Jókai Mór ii , akai máig tisztá­n­g­­atlan, vitatott ar­culatú és értékű óriása regényirodalmunknak, miközben senki sem vonhatja kétségbe, hogy olyan nélkülözhe­tetlen módon tartozik hozzá a magyar nemzeti alapműveltséghez, mint Petőfi vagy Erkel. Igaz, rokon dilemmája mások­nak is van: Victor Hugótól Dickensig sok romantikus nagyság hozta zavarba a XX. századot: mit lehet kezdeni naiv pátoszuk­kal, egyoldalú emberszemléletükkel a mo­dernizmus, sőt a posztmodernizmus korá­ban azon túl, hogy ezeken a szerzőkön „tanul meg” olvasni a mai francia és angol, mindig új és új nemzedék is. Ugyanakkor mégis magyar specialitásról van szó Jókai esetében. Egyfelől azért, mert egy emanci­­pálódásáért, befogadtatásáért küzdő nemzeti kultúra központi hőse a XIX. század köze­pétől végéig, s mint ilyennek már életében meglehetős sikerei vannak: egy-egy regénye több kiadásban is megjelenik rövid időn belül Angliától Finnországig, Németország­tól Oroszországig. Másfelől azért, mert el­söprő hazai népszerűsége fejlődéstörténeti anomáliához vezet (vagy azzal esik egybe), nem alakul ki a XIX. század végéig a kor­társi francia, orosz, angol regényhez fogha­tó, lélektanilag, társadalmilag elemző, hite­les regénytípus. (Pontosan szólva: megszü­letik ennek magyar reprezentánsa, Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című remekműve már az 1850-es években, de visszhangtalan marad.) Jókainak nagy érdeme volt, hogy milli­ókat szoktatott rá az olvasásra: a kicsit ne­hézkes, idegenszerűségtől sem mentes Eöt­vöshöz és Keményhez képest ő az, aki páratlanul élvezetes elbeszélő modorával és gazdag szókincsével szinte egy személyben megteremti a „mindenre képes” magyar szépprózát. „Szociológiai” negatívumára (hogy ti. nemzetében gyönyörködő idealiz­musa bizonyos elbizakodottság, legyőzhe­­tetlenségi hit elterjedéséhez járulhatott hozzá) is utaltak már. Igazi kritikai feldol­gozása azonban el-elakadt. Gyulai, Péterfy, aztán a nyugatosok egy része joggal rótta fel felszínességét, romantikus túlzásait, vi­szont értékeihez sem volt sok érzékük. Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg belőle nő ki, és a XX. században is sokkal tartoznak neki prózánk nagyjai közül. Krúdy az ő álomvi­lágából, nosztalgiáiból indul ki, Móricz gi­gantikus nyelvi építkezése sem képzelhető el őnélküle, Szabó Dezső líraisága, expresz­­szionizmusa, mesei futamai is sokat kö­szönhetnek neki. S még a vele ellentétes irányban haladók is fel tudják ismerni senki mással össze nem téveszthető varázsát, ori­­ginalitását. Babits például, akit Nyilasy Ba­lázs idéz is bevezetőjében: Jókai a keleti mesélők egyenes utóda, aki minden súlyt kidob a hajójából, s a hajó csodálatos sima­EÖTVÖS JÓZSEF KÖNYVKIADÓ, 2­0­0­5 116 ] HITEL

Next