Hitel, 2008. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
2008 / 2. szám - Papp Endre: Rút sybaríta váz A nemzetnélküliség programja A magyar irodalom történeteiben
pedig az elszakadás”. A saját és idegen megkülönböztetésére képtelen, folytonosan keletkezésben levő, ám mindig újjá is alakuló (pszeudo)személyiség kontúrtalan alakja jelenik meg a bemutatásban. Léte mindig egy adott létszituáció vagy kommunikációs aktus függvénye - viszonyfogalom. Az egyéni identitás deformálódásától egyenes az út a közösségi azonosságtudat, a nemzetfogalom átértelmezéséhez, majd eliminálásához. Mindez a közösségi tudatban élő múlt tudatos át- (és nem re-)konstruálása útján megy végbe. Igazat kell adni Imre Zoltánnak, aki a (Nemzeti) színház és (nemzeti) identitás című tanulmányában Rosanne Stone terminológiáját használva a nemzetet „virtuális közösségnek” nevezi, ami azt jelenti, hogy a nemzet létmódja szellemi - s gyorsan hozzáteszem: morális természetű. Konkrét, fizikai prezentációja a mindennapi élet különböző területein megjelenő performatív cselekvésekben valósul meg. Könnyen belátható, hogy a virtuális közösségi tudat nemzetfenntartó képessége csak abban az esetben tartható meg, ha a múlt tekintélyének elismerése és az örökség szükségszerű jelenhez formálása olyan szintézis tart szem előtt, amely mindkét elvet figyelembe veszi. Az egységtudat fenntartása sine qua nonja a kulturális emlékezetnek. Különös módon viszonyul a nemzeti irodalom közösségi létezésének - azért nem annyira bonyolult - kérdéséhez Jeney Éva (Maorik és transzszilvánok), aki azt írja: a nemzeti irodalom „több irodalomhoz is tartozhat”. Örülhetnek a hermeneutika képviselői, hiszen a megértés akadályba, feladatba ütközött! Mit kell ezen érteni? Annyi nemzeti irodalom van, ahány változata? Miért kell megfordítani a sorrendet? Úgy helyes: többféle közösség, így irodalom tartozik a nemzeti irodalomhoz. Az indukció versus dedukció itt világokat választ el egymástól. Ugyanis egészen más távlatok felé orientálódik az, aki úgy gondolja, hogy a nemzet a részekből absztrahálható fogalom, mint az, aki szerint a nemzeti kultúra a művelődésben való részvétel feltétele és első állomása. Megelőzi és részben életre hívja az egyéni tudatot és a hozzá képest partikuláris részeket. A nemzet öröksége több, mint a részek számszerű összege. A jelenben egzisztáló értelmezésnek nem létrehoznia - vagy ha úgy tartja kedve, mellőznie - kell, hanem egy hagyománytörténésben újraértenie. A nemzeti értelmező távlat mellőzésének szemléleti mozgatója a nyelvfilozófiai közelítésmód és a különböző arculatú hagyományelvek (metafizikus, historikus, etnikai stb.) merev szembeállítása. Ahogyan Tolcsvai Nagy Gábor írja: „A személyiség, a közösség (nemzet, nép), a nyelv, a kultúra megismerése nem ismeretelméleti, hanem lételméleti kérdés lett a magyar kultúrában” (Az irodalmi nyelv). Egyrészről felettébb kétséges, hogy pusztán ontológiai kérdésként tárgyalható-e egy olyan történelmileg-társadalmilag-ideológiailag erősen befolyásolt jelenség, mint a személyiségfelfogás, a közösségi önmeghatározás és művelődés. Másrészről ha már lételméletileg nyúlunk a felvetéshez, nyelvfilozófiai alapon állva sem törvényszerű következmény az identitásnak a magát örökösen megkérdőjelező mivolta. A nyelvi kommunikációs modell például alkalmas egy olyan magyarázat számára, amely egyrészről elismeri az azonosság megértésében az idegen elem, a másság felismerésének szerepét, ám a múlttal való szembenézésben, illetve a jelenben folytonosan megvalósuló párbeszédekben nyilvánvalóvá váló személyes autonómiának, egy hozzánk tartozó hagyomány részeseként