Hitel, 2008. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
2008 / 5. szám - ESSZÉ, EMLÉKEZÉS - Szakolczay Lajos: Halálig szívverésben Szécsi Margit költészete
volvál. Ennek a gyakran cirkuszi formában megidézett világvége-hangulatnak eredője a bűnét megvallani képtelen ember - a saját apokalipszisét építő emberiség - fennhéjázása: keserűségbe fordult fanyar mosollyal is legyőzhető a „szent buborékon” kívüli, szellemlétét elveszejtő „gólem”, a Bulgakovtól Határ Győzőig ábrázolt Szatanel. Holott az egyetemes Rossznak csupán egyetlen kiálthat megálljt: az életszeretet. „Színvalló palástunk: a lét. / Rózsái rajtunk is kinyílnak, / stigmáit is hordjuk - vagyunk / az életbe bolondult csillag. [...] // Visszük az imádott Valót, / az élet orcáját meg öklét, / szent buborék, jó buborék, / kisded öröklét. // Csak az élt, aki szeretett. / Csak az létezett, akit láttak, / kit a Szerelem Csillaga / magára vállalt” (Szent Buborék). Nem korunk és szellemi állapotunk furcsasága-e a kommunista értékkijelölő taktikánál nincs borzasztóbb érzés, hogy ez a tökéletes, minden ízében kényes versbeszéd kétségbe vonatott. Mi több, a Népszabadság kritikusa, Falus Róbert - 1974-et írtunk - ki merte jelenteni Könyvszemléjében, hogy „Szécsi Margit érzékeny hallással tanulta meg a verscsinálás sok fortélyát”, de tehetségtelen. „Mesterségbeli tudás nélkül nem is létezhet jó költészet, önmagában azonban kevés kell (kellene) hozzá valami különleges és csodálatos többlet is, amit amúgy durván tehetségnek mondanak.” S mit ad Isten, ezt a sietős - ki tudja, hogy ki által sugallt, a költőt az irodalomból szinte kitessékelő - megállapítást egy hét múlva az az E. Fehér Pál helyesbítette, az emberi tisztaság költészetének mondva a lírikus verseit, akit úgyszólván nem az erkölcs bajnokaként tisztelhettünk. Fölfordult világ? Inkább fölfordult, és vörös kezek által mozgatott vagy az ő szolgálatukban álló „értékrend”. Szécsi Margit vesszőfutása, jóllehet a rendszerváltásnak itt is éreztetnie kellett volna hatását, később ugyancsak folytatódott. Az a liberális szemléletű kivagyiság pecsételte meg sorsát, amely saját és jó-rossz eszmetársainak fölnövesztésén kívül másra alig figyelt. Csak egyetlen példát! A Hét évszázad magyar költőiben (Tevan, 1996) Hegedűs Géza, a nem költő, ugyanakkora súlyt kapott, mint A Madaras Mérleg ízig-vérig poétája. A Sisakban tulipán és a Szerelmi (Hadd nézzem édes arcodat...) című kisebb költemények mellett nem kellett volna legalább egyet - mondjuk a Madár-e az Denevért - fölvenni a magyar literatúrában is unikumnak számító hosszúversekből? A kérdés annál inkább jogos (szinte mindegy is, hogy Kulcsár Szabó Ernő magyar irodalomtörténete szavazott-e halhatatlanságot Szécsinek; megsúgom: nem szavazott), hogy tudjuk, az egyik mesterkedő értékmanipulátor, Lakatos István addig-addig növesztgette bajszát, amíg az Ady magasába nem ért. (A két költő verseinek azonos terjedelmű közlése sokat elárul a hibbant pénz működtette rész titkaiból.) Manapság sincs nagyon szükség, bár Szécsi Margit versein is észlelni a ma annyira divatossá vált kemény groteszket, az ilyesféle hangra. Magyarország nem áruház, amely kiárusítja magát, ezért is ildomtalan hivatkozni a költő elég korán igaznak bizonyult látomásaira. Ha elfelejtődik költészete - más felelős hangok szintén ezért dobatnak sutba -, émelyítő mézcukorral megbolondítható lesz a nép, és nem sorsának tragikus voltára fog figyelni (ma már a kenyeret se tudja meg