Hitel, 2012. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 4. szám - Petrik Béla: A lélek szabadságharca: A száműzött Szabó Zoltán a harmadik út vonzásában
[ Száz éve született Szabó Zoltán ] egyetlen valóságos forradalmát a népi forradalom jelentette, amelyet ezzel a kettőséggel jellemzett: „...engesztelhetetlen radikalizmus a nemzeti érdeket szolgáló társadalmi és gazdasági reformok területén egyfelől, realizmus minden olyan kérdésben, amely előnytelen európai földrajzi helyzetünkkel és szerény világpolitikai helyzetünkkel kapcsolatos másfelől.”51 írásában az emigráció népiség eszméjéhez tartozó szárnyának iránymutatásul jelölte, hogy e „belső kör” tagjai végezzék el a számvetés és az értékek felmutatásának műhelymunkáját, őrizzék meg a „szekértábor” egységét, ne szóródjanak szét az „érvényesülés, igazodás, helyezkedés” lehetőségei között, s a „nagyszámú export írótól elkülönülve folytassák az egyedül érdemest, azt, amit a fentiekben igyekeztem, sebtében, összefoglalni.”52 Egy leveléből tudjuk, hogy jelentősebb terjedelmű munkában kívánta a falukutató mozgalmat feldolgozni, amely ebben a formában azonban nem készült el.53 A népi mozgalommal, a populizmus kérdésével amúgy is szisztematikusan és elmélyülten kívánt foglalkozni - amely élesen ellentmond az eltávolodni látszó képnek -, mivel úgy vélte, hogy az emigráció kezdeti szakaszában a Látóhatár-Új Látóhatár folyóirat körül csoportosuló, a népiekhez kötődő kör által kifejtett tevékenység elégtelen, ahogyan Molnár Józsefnek írta: „...a populista problematikát a jövőben más módon és tervszerűen kell csinálni, így terjedelemben sok, tartalomban nem elég.”54 Ezen elhatározásból születhettek meg a Néhány szó a népi forradalmiság múltjáról és jövőjéről, A populizmus kérdéséről és a már említett Szárszó című forrásértékű, nemcsak a mozgalomban személyesen résztvevő visszaemlékezéseit tartalmazó, de a szellemi-politikai folyamatok lényegét is feltáró esszéi. Ez utóbbi írása jól reprezentálja elemző és értékelő képességét, amelyben talán elsőként mutatott rá a szárszói tanácskozás sikertelenségének egyik lehetséges okára, nevezetesen, hogy az erővonalak jól láthatóan, s ezért igen megtévesztően, két előadás, illetőleg személy, Erdei Ferenc és Németh László köré rendeződtek Szárszón. Az egyik irányzatot azok képviselték - őket hagyományosan a népi balszárnyként szokás emlegetni -, akikre a marxista-baloldali eszmék, a hazai kommunista mozgalom nézetei nagy befolyással voltak, akik ezekkel az eszmékkel szimpatizáltak. Ezzel az irányzattal szemben állt fel a népi mozgalom hagyományosan jobbszárnyként emlegetett irányzata, akiket Szabó Zoltán egyáltalán nem megbélyegzően „Szabó Dezső esküdt hívei”-nek tartott.55 E szárny Féja Gézán és Kodolányi Jánoson kívül nem vonultatott fel reprezentatív egyéniségeket, s csupán többségében fiatalok, azok szervezetei képviselték, mint például a Turul-ellenzék vezetője, Fitos Vilmos vagy a Magyar út szerkesztője, Gombos Gyula.56 Szabó Zoltán nagyon pontosan mutatott rá, hogy a centrum hiánya - amelyhez feltehetően ő maga is tartozott volna - milyen hátrányosan befolyásolta a találkozó végeredményét, azt, hogy végső soron nem sikerült létrehozni az oldalak közötti szintézist.57 „A szükségszerűen középhelyet elfoglaló Illyés, Kovács Imre vagy éppen Bibó ebben a munkában nem vett részt. A középerők gyengék lévén, a szárszói konferencia anyaga akkor azt az érzést keltette, hogy a marxista tételekkel egyezkedők és nekibúsult jó magyarok ellentétei nem oldódtak fel közös tervekben a jövőre, s az ellentétek régi rossz magyar szokás szerint abban a haszontalan kérdésben merültek fel, hogy ki a derűlátó és ki borúlátó, s melyik kedélyállapotnak van igaza. A demokrataságukban eltökélt magyarok nem annyira a népi ideológia kidolgozásával, mint inkább a marxista tételek népi fogalmazásával foglalkoztak, a magyarságukba elmélyült demokraták viszont komor balsejtelmeikbe merültek el, s a szárszói hatszáz tulajdonképpen