Hitel, 2012. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)

2012 / 9. szám - NEMZET ÉS HAGYOMÁNY - Albert Zsuzsa: "Nagyon szeretek szolgálni": Albert Zsuzsa beszélgetése Bihari Sándorral

mennyi és milyen tehetségem van, de egy tehetségemben mindig biztos voltam: abban, hogy megérzem, meglátom, fölismerem, ami jó. Még akkor is, ha nagyon idegen tőlem. És dacból, vagy nem tudom miből, akkor is mellé állok, ha lélekben önmagammal szembe kell állnom. Mindig a tehetségesnek van igaza. Mindig ezt éreztem, és ezért szerettem csinálni a szerkesztést, főleg az Új írásnál, de szerettem a Televíziónál is, ahol író portréfilmeket csináltam. Először tüntetésből. Volt akkor olyan kategória, hogy Musz! Nincs mese, meg kell csinálni. Általában politikai kényszerűségből, de az én első Musz dolgom a Féja Géza­­portréfilm volt. Éppen azt akarta mindenki, hogy ne csináljam meg, amikor nekem mu­száj volt vállalni, amit nem akartak ott tulajdonképpen, hülye, billegő helyzetben vol­tam. Féja Géza portréfilmet vállaltam akkor, amikor nem tudtam még azt sem, hogy eszik-e vagy isszák. Beleugrottam egy medencébe, nem tudtam, hogy hány centi víz van benne, és így tanultam meg. Aztán eljutottam a Nagy László-portréfilmig, Kormos Pis­ta-, Vas István-, a Déry-portréfilmig, s ha én valamire lehettem büszke, akkor én ezekre a portréfilmekre nagyon büszke voltam. Csak mikor a vége felé jártam a filmkészítés­nek, akkor éreztem meg, hogy egy magyar nemzeti filmtárra lenne szükség, mint hang­tárra is, ahogy magyar nemzeti könyvtár a Széchényi Könyvtár. Hogy ezekből a filmek­ből mi és mennyi maradt meg, és mennyi marad meg, és hogy fogják bírni az időt, az időjárás viszontagságait, nem tudom. De ezek nagy élmények meg emlékek voltak. Sőt, még halottakról is próbáltam úgy portréfilmet készíteni, hogy azoknak a véleményét, emlékeit gyűjtöttem csokorba, akik még személyesen ismerték, találkoztak velük. így lett portréfilm Nagy Lajosról, akit nagyon szeretek. Tamási Áronról már a halála után. - Tamási Áront ismerte? - Igen, sok éjszakát beszélgettünk át Visegrádon, egy üveg bor mellett, és Tamási Áron azért volt többek közt érdekes ember számomra, mert nagyon tudott beszéltetni. Én egész éjszakát beszéltem, ő ült és hallgatott. És én nem fogtam be a számot, és mondtam és mondtam, és mondtam, nem kérdezett ő, csak ült és hallgatott. De amit mondott, azt mindig megjegyeztem, még ma is tudok utcákat, házszámokat, amiket kért, hogy jegyezzem meg. - Hogy találkozott Szabó Lőrinccel? - 1956-ban Miskolcon én TIT-titkár lettem, és a miskolci TIT-ben az értelmiségi klubot is vezettem. ’56-ban nagy becsülete és rangja kezdett lenni a mai magyar iroda­lomnak, nem véletlenül, mert igazán tisztán és szépen politizálni ott lehetett. És én in­dítottam egy mai magyar irodalmi sorozatot a TIT-ben. Ebbe tartozott Szabó Lőrinc is. Kitűztem az est idejét 1956. október huszonharmadikára. - Erről én tudok, akkor ott volt Szabó Lőrinc, csak nem tudtam, hogy maga hívta. - Hosszú lenne elmesélni, hogy ez miért így meg miért úgy alakult, ezt nekem senki nem hitte el, főleg a rendőrség nem, azt hitték, hogy a forradalom elő volt ké­szítve stb., és én abban részes voltam. Annyira elő volt készítve, hogy az estet Illyés Gyula vezette be, ott volt Szabó Lőrinc lánya is, ő mondott verseket, és ott volt Szabó Lőrinc, akinek megadatott, hogy a szülővárosa halála előtt egy évvel meghívta. Hogy én ebben szerepet vállalhattam, utólag nagyon-nagyon örülök. Én őt nem ismertem, senkit sem ismertem, kisgyőri falusi gyerek honnan ismerte volna. Viszont ismertem és nagyon szerettem Füsi Józsefet, és tudtam, hogy Füsi József meg Szabó Lőrinc sógo­rok. Mikor ötvenhat szeptemberében volt egy íróközgyűlés, s ezen részt vettem, meg­ 2012. SZEPTEMBER

Next