Hitel, 2018. július-november (31. évfolyam, 7-12. szám)

2018 / 10. szám - Bojtos Anita: Szimbólum a nemzeti hagyomány metszéspontjaiban: a Puszta

idők irodalmi alkotásai és Petőfi is elhelyezhetővé váljanak a nemzeti irodalom skáláján. Átfogó irodalomtörténet kellett, amelyben külön helye van a nem­zettudatot erősítő minden költőnek és írónak. Irodalomtörténet-írásunkban ezt a szintetizáló munkát, amelyben az irodalomtörténetre épülő kultúraszemlé­lettől a nemzeti romantika nagy alakjain át az irodalmi népiesség kialakulásáig minden téma módszeresen helyet kapott, Horváth János végezte el, aki a közép­kori irodalmi műveltségtől a XIX-XX. század fordulójáig tekintette át Kárpát­medencei létünk nemzeti-közösségi hívószavait. A szintén Eötvös collegiumi neveltetésű Horváth hozta be a nemzeti klasz­­szicizmus fogalmát is, amelyet azonban minőségileg megkülönböztetett min­den más stílustól és ízléstől. Míg ugyanis a reneszánsz, barokk, klasszicizmus és romantika csak „irány- és korszakjelző fogalom volt, addig a »nemzeti klasz­­szicizmus« már értékkategóriát jelentett" - írja a Horváth-tanítvány, szintén Eötvös kollégista Sőtér István főszerkesztésében megjelent A magyar irodalom története. Petőfi Sándor mint forradalmi és mint az irodalmi népiességet magas szinten művelő költő kanonizálására tehát lényegében a népi írók működésével egy időben és a falukutató mozgalom szellemi háttérbázisával azonos körben került sor. Petőfi Sándor alakján át az általa is megírt reformkori, nemzeti szabadság­eszményhez azonban nem csak az irodalomtörténet viszonyult meghatározó módon. E protestáns szellemű szabadságeszmény, amely Petőfi költészetében a végtelen alföldi puszta képében jelent meg, történetírásunkban is mély nyo­mot hagyott a szabadságharc bukása után. A dualizmus idejének nagy törté­netíró generációja, akiknek a munkái ma is meghatározzák a történelemről és a nemzeti szabadságról kialakult közgondolkodást, hasonló szemléletet köz­vetített. Nemzeti történetírásunk kiemelkedő alakjainak jelentős része ekkortájt a kálvini hitet követte, ez a protestáns történelemszemlélet pedig - kiváltképp az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása nyomán - gyakran hang­súlyozta a magyar szabadságküzdelmek felekezeti meghatározottságát, egy­szersmind szembeállítva a magyarságot és a magyar szabadságot a katolikus, idegen, császári-királyi udvarral. A téma egyik fő ideológusává az a Thaly Kál­mán vált, akit az 1867-ben megalakult Magyar Történelmi Társulat is titkárá­nak választott. Különös és Illyés Gyula föntebbi oppozícióit erősítő egybeesés, hogy a hivatásos történettudomány első intézménye két olyan elődszervezetre - a Dunántúli Történetkedvelők Társaságára és a Nagykőrösi Történetkedvelők Társaságára - vezethető vissza, amely az említett két régiót, tehát az Alföldet és a Dunántúlt hordozza mind nevében, mind pedig kultúrföldrajzi lefedett­ségében. A „kuruc-labanc" ellentétpárra sorvadó történetírói koncepció hamar meg­találta a Kossuth Lajoshoz hasonlóan evangélikus hitű Petőfi Sándor helyét is a nemzeti függetlenségi küzdelmek sorában. Petőfi költészete, politikai nézetei és tájszemlélete felekezeti színezetet kapott, de ami ennél is fontosabb: része 102 HITEL

Next