Hitel, 2019. január-június (32. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 1. szám - Nagymihály Zoltán: „Szellemét a tűz nem égeté meg" (Bauer Sándor áldozata - ötven év után)

tika erejével zajlik az ellenállás, óhatatlanul el fog bukni. Moszkva így sem tűri a külön utat. És persze ne feledkezzünk meg az értelmiségben is jelentkező passzivitás még egy okáról. Azzal a Csehszlovákiával kellett volna szolidaritást vállalni, amelyről sokaknak a Benes-dekrétumok kollektív ítéletei és az ezek szellemében indított marhavagonok („az a lidérces három év" a térség történel­mének talán legmélyebb pontja, írta később Csoóri Sándor) vagy éppen az 56-os magyarellenes állásfoglalások ugrottak be először. Kiss Gy. Csaba­­ az ötvenedik évfordulón a Magyar Szemlében megjelent írásá­ban­­ idézi Illyés naplójegyzeteit: „Keserű, de rögtön szívig ható nyelés a nemzet passzív kínkelyhéből: 56-ban a prágai tömegek Nagy Imre ellen tüntettek, négy­szer verték le a magyar követség Kossuth-címerét, az újjászervezendő pesti rend­őrségnek Csehország ajándékozott gumibotot, két vagonnal."­ Kiss Gy. Csaba írásában mindezek ellenére túlzónak nevezi a fent idézett Kovács András megál­lapítását arról, hogy 68 kapcsán „nincs mire emlékezni". Tény ugyanis, hogy so­kan (elsősorban a fiatalabb nemzedékekből) képesek voltak a nehézségektől terhelt sorsközösséget vállalni. A közvélemény leginkább Lukács György filozófus tanít­ványainak a szovjet bevonulást elítélő korculai nyilatkozatát ismeri, de felidéz­hetjük Csoóri Sándor meghiúsult aláírásgyűjtését, Utassy József Ember az őszben című versét vagy éppen a felvidéki magyarság kiállását a prágai tavasz mellett.­ Sokak lelkébe talán mégsem ez a kép égett bele a „magyar 68" hallatán. Pedig a naptár szerint nem is 68-at, hanem 1969. januárt írtunk már. Éppen ötven éve, 1969. január 20-án, nem sokkal délután 1 óra után Bauer Sándor ipari tanuló a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, kezében nemzeti zászlókat lobogtatva elevenen égette el magát a magyar és közép-európai népek szabadságáért. A Múzeum­kertben összeverődött tanúk igazolták: a szovjet megszállás ellen tiltakozott, és a „cseh testvért", a hazájában méltó módon elsiratott Jan Palachot éltette. Az ellehetetlenített közösségi ellenállás helyett csak az egyéni, személyes sorsvál­lalást választhatta. Emlékét hermetikusan próbálták elzárni a magyarság tö­megeitől - ennek ellenére tovább röpítette a szél a Múzeumkertből. „...a védtelen gyermek-férfi eleven molotovkoktél,­­ hosszú szünettel a kurta élet, értelme ez a robbanás" - Döbrentei Kornél Fáklya című emlékverse szürre­ális képekkel idézi meg a fiú alakját. És valóban: Bauer Sándor élete véget ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna - a még betöltetlen tizenhetedik évig eltelt idő legfontosabb életrajzi adatait sorolhatjuk ugyan, de az aligha visz közelebb a tragikus önfeláldozás értelmezéséhez. Az állambiztonság a fiú „zavaros gon­dolkodását" próbálta tanúkkal igazolni, egyben mániákusan keresve az „ész- t Idézi Kiss Gy. Csaba: Magyar írók és a prágai-pozsonyi tavasz. Magyar Szemle, 2018/9-10,47. http://www.magyarszemle.hu/cikk/20181019_magyar_irok_es_a_pragai-pozsonyi_tavasz (utolsó letöltés: 2018.12. 04.). 4 Uo. 48-51. 2019. január 9.

Next