Hitel, 2019. január-június (32. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 2. szám - Papp Endre: Felhívás manipulálásra
. Ez a „magyar jakobinus" érzelmi húrokat penget... Kérlelhetetlen hazafiaknak itt egy másfajta jelző: „Ó, boldog Magyarország, bárcsak ne hagyná magát megtéveszteni!" Van-e rövidlátóbb sóhaj, mint Dantéé? Valósághűen ekként kellene hangoznia: „...bárcsak hagyná magát megtéveszteni!" Kis korrekció, csak két betű... Hiszen ez a történelmünk: a független nemzetállam több évszázados illúziója. Széchenyi hazánkra vonatkozó romantikus indikatívusza - „én azt szeretném hinni: lesz" - azóta is a fülünkben csöng. Félre Prohászka Lajos siralmával! Még hogy „...minden magyar magányos, elárvult strázsa, sokszor maga sem tudva, hova és kihez tartozik..."?! Mi az, hogy „.. .ebben az örökös hányattatásban vált mindinkább hontalanná, valóban szellemi bujdosóvá saját hazájában"?! Figyeljünk inkább Babitsra! Ezt írja a Mi a magyar? című antológiában: „A magyart csak saját jogai és szabadsága érdeklik, és semmi más idegen »elvek«". Vagy - árnyal az író - azok „délibábja". Nem szokása ugyanis államhatalomnak és józan nemzeti szellemnek gyakran találkozni e hazában. A „magyar igazság" hagyományosan protestálást jelent: védekezést és lázongást valami idegen és elnyomó ellen. Aztán van itt egy másik magyar igazság is: a kiegyezésnek már a régi korokból ismerős magatartása. Vitézül elhullanak az elsők, a maradék pedig menti, ami menthető: békét köt. Kettős az igazságunk, ezért gyakran keveredtek eleink abba a hamis alternatívába, hogy a nemzeti érdeket ellentétesnek látták a kor követelte társadalmi-politikai modernizálással. Egyáltalán: a történelmi realitásérzékkel akadtak gondok. Erről szólt Kossuth emelkedett naivitása, mely azt vélelmezte, hogy Magyarország népei az egyéni szabadságjogokért odaadják nemzetiségüket; a Deák Ferenc utáni idők egynyelvű nemzetállamának kivitelezhetetlen ábrándja, a magyar birodalmi képzelgés; a Trianon utáni teljes revízió álomképe; a kádárizmus konszolidált tudati-erkölcsi züllése; a rendszerváltozást követő voluntarista buzgalom, amely a Nyugatot illetően Madách Istenét visszhangozta, csak hódolat illeti meg, nem bírálat; vagy Csoóri Sándor vágyképe, mely szellemi nagyságok felsőházát vetítette maga elé a neoliberális értékrelativizmus konjunktúrája idején. S most? Megint a végzetes magyar finitizmus kísért bennünket? Ismét bezárkózunk és elsáncoljuk magunkat? A magyar sors lényege és fölöttes célja a saját államiság? Úgy tűnik föl, azt próbálják elhitetni velünk, igen. A megtalált ellenkép föderatív, nemzetek utáni korszakot mutat, nagy gazdasági-pénzügyitársadalmi-politikai-kulturális egyesülést, mert ezt kívánja az átalakuló globális világ, no és a nagyhatalmi érdek. Vele szemben a magyar szuverenitás szent és sérthetetlen - ezt halljuk napról napra. Ám ennek ára van: felülről irányított demokrácia, protekcionista jogalkalmazás, központosított, erős, paternalista állam, a legfőbb érdek alá rendelt gazdasági, társadalmi és kulturális élet - s a saját bejáratú világot teremtő propaganda, a „népboldogító" magyarázatok eklektikus kvázi realitása. A nemzeti szükségszerűség követel és korlátoz. Önkorlátozást kér a véleményformálásban, és együttműködést vár el: az önvédelmi harc feltétlen támogatását. Cserébe biztonságot és gondoskodást ígér. HITEL