Hitel, 2019. január-június (32. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 4. szám - Léka Géza: Egérutak (A 90 éve született Czine Mihály emlékezete)
70 Hogy ezt magamtól szűrtem-e le, vagy apám kanyarította így a friss tapasztalatot, abban ma sem vagyok biztos, de inkább ez utóbbi a valószínű, mert amiképpen áradó természetességét, úgy az annak szöges ellentéteként is megjelenni képes „előremutató" szándékait is valahogy mindig kiszagoltam, és azoktól már korántsem voltam annyira elragadtatva. Mert ahogy abban a bizonyos nagykönyvben meg vagyon írva, aminek ő egyszer kiszabta az útját, az többé nem vehetett más irányt. Nem sokkal később, 70 tavaszán például arról döntött önhatalmúlag, állítása szerint mély és felelősségteljes meggyőződéssel, hogy lett légyen majd bárhogyan, még az is sokkalta elfogadhatóbb lesz annál, mint hogy a jövő év szeptemberétől esedékes középiskolai tanulmányaimat - leghőbb vágyamat beteljesítve - az Operaházzal szemben, az Állami Balett Intézet néptánc tagozatán kezdeném meg. A köztes esztendő éppen ahhoz volt elegendő, hogy mégse nyeljen el a föld mindenestől, és az adott időre - a kamaszkori demencia szinte fölismerhetetlenné vált előharcosaként - végül a XX. századi eszmetörténet egyik legundorítóbb szemétdombján, az egykori Margit Körúti Fogház falai között találtam magam, s tanár elvtársazzam és elvtársnőzzem a fiatal ipari munkásság kiképzéséhez innen-onnan összetrombitált negyedosztályú kádereket. Erre mi történik még az őszön? Irodalomtanárom, Csoma Lajosné, a Buda-Hegyvidékszerte áldott emlékezetű Forgács Emma néni (aki egyetlen, ámde teljességgel fölfoghatatlan kivételként mond ellent a fenti szabálynak) Petőfi-estet hirdet a Margit körútról nyíló Bakfark Bálint (akkori nevén a számomra azóta is letargikus üzenetet hordozó Iparos tanuló utcai intézményi kollégiumba. Meghívott vendégei: Czine Mihály irodalomtörténész és Szirtes Ádám a színész. Kérésre a színészt mint a névhez szorosan kötődő mesterséget ismételten nyomatékosítani kell az osztály előtt, amiből egyenesen következik, hogy Czinéről vagy mindenki tudja, kicsoda, vagy senki, és senkit nem is érdekel. Úgy érzem magam, mint akit fejbe kólintottak, képtelen vagyok eldönteni melyik érzés erősebb, az öröm-e vagy a szégyen. Pontosabban, a lemoshatatlan szégyen és az emészthetetlen gyalázat. Zavartan fészkelődöm, de hamar belátom, e helyt nincs miért. Talán egy hét se telik el, s először hallom Czine Mihályt előadni, aki már azzal levesz a lábamról, hogy érezhetően nincsenek skrupulusai. Eszébe se jut, föl se merül benne, hová, kik közé jött, mert sugárzik róla, hogy neki ez minimum édesmindegy. Hamarosan meg is szűnik közöttem a világ, mert ő Petőfi Sándorról szólva is lényegében a személyiségről, az önazonosságról, s a mindezeket földúsító és megemelő költészet mibenlétéről misézik a legprofánabb környezetben is a legszentségesebb nyelven, azaz úgy és olyasmiről, ahogy és amiről mi itt mindannyian - egyrészt életkorunkból, másrészt a fennálló rendszer természetéből fakadóan - együttvéve se hallhattunk eddig egy árva kukkot sem. Jellemző módon Szirtes Ádám produkciójára nem is emlékszem, csupán arra, hogy az estet követően - miután a tanárnővel parolázgató Czine háta mögött óvatos léptekkel elhagyom a termet - először csikordulnak össze a fogaim a tehetetlen- HITEL