Hitel, 2019. január-június (32. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 4. szám - Léka Géza: Egérutak (A 90 éve született Czine Mihály emlékezete)
ségtől. Ám a gondolataimat alaposan átmozgató előadás az első reménysugár is egyben, ami ez alkalommal még nem több egyetlen kérdésnél: vajon lesz-e érkezésem ezt az erőnek erejével rám kényszerített, ám nyilvánvalóan az égvilágon sehová se vezető hajtűkanyart bármikor is a magam javára fordítani? Aztán 75-ig elsősorban apámtól hallok Czinéről, de vannak egyéb félreérthetetlen jelei is, hogy folyamatosan jelen van az életében, mert olykor még anyám sem átall czinemiskázni, ő persze inkább fennhangon s általában éjfél után, amire minden alkalommal fölriadok, de lapítok tovább, mert igaz ugyan, hogy elkezdődött valami körülöttem, de összességében még mindig alig látszom ki a trágya alól. Egy ideje följárok a Tímár Sándor vezette s éppen a fénykorát élő Bartók Táncegyüttes próbáira a Toldy Gimnáziumba, testközelből figyelhetem Csoóri Sándort, Nagy Lászlót, Szécsi Margitot, Kósa Ferencet, Kallós Zoltánt és másokat, hétvégeken a táncházakban köszörülöm magam, hol a belvárosi Molnár utcában, hol a Mexikói úti Kassák Klubban, a legszebb lányok fülébe pedig megunhatatlan Sinka-verseket duruzsolok, aminek erősen remélt hozadékaként egyre gyakrabban húzhatom ki magam előttük. Ekkor már álmomból fölzavarva is fújnám, hogy Czine Mihály éppen a Toldy Gimnázium fölötti, a 45-ben fiatalon, ámde máig tisztázatlan körülmények között elhunyt opera-énekesnőről, Szabó Ilonkáról elnevezett utcában lakik. S nem kevésbé melengetem a reményt is, hiszen ha kicsit is kegyes hozzám a sors, előbb-utóbb találkoznom kell vele, otthoni tapasztalataim alapján, vélhetően valamikor a késő esti órákban, midőn próba után, a meredek Franklin, majd az Iskola és a Markovits Iván utcákon át lejutok a Batthyány téri metróhoz. Talán éppen ott, ahol azon a nagyjából tíz év előtti lélekröptető napon apám bemutatott neki. Már azt is elképzeltem, milyen lesz, ha az első adandó alkalommal elébe állva ismét bemutatkozom, és végre megköszönhetem a nem halványuló Petőfi-estet, amelyen kizárólag neki köszönhetően voltaképpen úgy estem át, mint valami irodalmi tűzkeresztségen. Mellettem szólt ugyan, hogy életkorom alapján még mindig nem lehetnék a tanítványa, ám mindez eltörpült a kimagyarázhatatlan valóság mögött, mely szerint szándékom és akaratom ellenére a közeli Állami Nyomdában vagyok villanyszerelő. Mert ezt valahogy mindenképpen meg kellene úszni, legrosszabb esetben pedig olyannyira elbagatellizálni, mint valami szóra sem érdemes csekélységet, mert egy ideje már ez volt a magát legszilárdabban tartó igazságok egyike. Sok minden egyében is átrágtam magam, amiről feltétlenül szólni akartam előtte, de mikor egy este váratlanul megpillantottam magam előtt, a másodperc tört része alatt fölmértem, hogy az összes gondolatomat, hálámat és tiszteletemet egyetlen jól artikulált köszönésbe kell belesűrítsem, a helyzet ugyanis ennél többre nemigen alkalmas. A sötétség ellenére ezer közül is ráismertem volna, így most is látom, ahogy a Franklin utcán kaptatva, de a maga szabta ritmusra érezhetően ügyelve szedegeti a lépcsőfokokat, s jobb kezével a korlátba, baljával a kontrára lengetett aktatáskájába kapaszkodva közeledik felém, miközben főpohárnoki méltósággal, balban tudatja a sötétben itt-ott még fölbukkanó lézengőkkel, hogy Bocsárd körül van kerítve. A szívem a torkomban 2019. április 7.