Hitel, 2019. január-június (32. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 4. szám - Léka Géza: Egérutak (A 90 éve született Czine Mihály emlékezete)
be sodródni, amikor némely produkciók éppen az általa méltósággal fölvezetett s az egész lényéből áradó értékrendet állítják pellengérre, illetve mondanak ellent neki látványosan, többnyire persze tudattalanul. Ekkora cinizmust képtelenség nem észrevenni. Méghogy a számos hajmeresztő, ám régóta szomjazott zagyvaságnak éppen a személyében összpontosuló értékvilág legyen a gondosan manipulált mumusa? Pedig pontosan ez történik, mert ekkora skandalum nemcsak az enyémet, de az adássorozat főrendezőjének figyelmét sem kerüli el, aki mindezt hamar fölmérve, egyre többször használja Czine félreérthetetlen testbeszédét a legirritálóbb műsorszámokkal való azonnali, menet közbeni szembesítésre. Megszólalásaiban - a valódi értékek láttán érzett minden öröme mellett - végig ott bujkál a mélyen megbotránkoztatott lélek gyanakvása, utóbb már keserű bizonyossága is: nem elég, hogy az egész felhajtás szemernyit se mozdít a kultúra szekerén, az ügy legnagyobb vesztese minden bizonnyal éppen ő lehet. Tisztán emlékszem rá, amíg az írott sajtó csendesebb része a vészcsengő körül babrál, a hangosabbja már a tenyerét dörzsöli lázasan, s nekem is egykettőre be kell lássam: vonzalmaim zöme lassan, de annál biztosabban szorul ki a médianyilvánosság első vonalból, s ami a helyére (horribilis méretekben és mennyiségben) beáramlik, annak már nincs köze semminemű emberi minőséghez. Néhány nyilvános előadását követően még módomban áll találkozni vele, sőt továbbra is bennfentesnek érzem, mi több, hiszem is magam, hiszen két egykori kedves tanítványa, Utassy Dzsó és Kiss Bence amúgy is rendszeresen látogatja őt a Szabó Ilonka utcában, amelynek nehezen zabolázható, izgága részletei - beleértve a nem éppen publikus vonatkozásokat is - rendszerint nálam térnek nyugovóra. 95 őszén látom őt utoljára. Egy a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajló rendezvény szünetében jókedvűen, magasra tartott kézzel int felém a terem másik végéből, majd a mindenki által jól ismert módon elvegyül a barátok és tisztelők népes forgatagában. 96. július 19-én apám még ott feszeng a közelében a Farkasréti temető ravatalozójában, ahol mindketten a régi baráttól, a népdalénekesnél is korszakosabb énekművésztől búcsúznak megrendülten, de Czine Mihály természetesen az egész magyarság nevében szól az egybegyűltekhez: „Gagybátorban és Sárospatakon, Miskolcon és Hodászon, a Kárpát-medence sok-sok csillagos tornyában húzzák most a harangot: Béres Ferenctől búcsúznak." Belegondolni is borzalom, micsoda pokoli érzés lehetett rádöbbennie a még néhány évvel korábban is elképzelhetetlen valójára, hogy azokat a távoli harangokat talán egyedül ő hallotta csak, mert olyan dörgedelmes elszántsággal ostorozza a szenvtelen milliókat a rádión keresztül, akik megbocsáthatatlan közömbösségükkel tovább véreztetik ezt a jobb sorsra érdemes kis országot, mert..., és csak mondja, sorolja, mint akiben az utolsó gát is átszakadt már. Nem ismerek rá. Moccanni se bírok, aprócska szobámban állva hallgatom végig a jegyzetét, aminek végéről éppen csak a jézusi szavak hiányoznak: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. 2019. április 8.