Hitel, 2019. január-június (32. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 6. szám - Borsi-Kálmán Béla: Titkosszolgák és célszemélyek, futballmezben (2. rész)

száraz szaktörténészi okfejtéssel, van-e ennek az összefonódásnak valamilyen szerepe a magyar történelem- és társadalomfejlődés egyik legnagyobb teherté­tele, valódi rákfenéje, a kontraszelekció felerősödésében? Sarkosan fogalmazva: miként jutottunk el az 1954. július 4-ei berni világbajnoki döntőtől (amelyet, mint tudjuk, meg kellett volna nyerni, mert az Aranycsapat vitathatatlanul világelső volt, ám objektív és főként szubjektív okok, emberi gyarlóságok, „magyarosdi hibák" balszerencsés összejátszása miatt mégis vesztettünk) a 2017. június 9-ei Andorra elleni katasztrófáig? (Magyarország-Andorra: 0:1.) (S még lejjebb, hiszen az­óta Luxemburgtól és legutóbb, immár a Leekens-érában, Kazahsztántól is csú­fos vereséget szenvedtünk... itthon.) Vagyis, némi malíciával, milyen út vezet Sebestől Storckig? Leszámítva per­sze azt, hogy az utóbbi echte német, míg az Aranycsapat trénere, bár magyarnak vallja és érzi magát, szögről-végről ugyancsak az (Scharenpeck). Akárcsak a ka­pitány, akit, mint szinte közismert már, Purczeld Ferenc néven írták be a nagy­könyvbe 1927. április elsején a józsefvárosi Anyakönyvi Hivatalban, s atyja családjában, noha Petőfi és Madách nyelvén is tudogattak, jórészt „svábul" be­széltek. S végül, mi volt ebben a dicstelen folyamatban a titkosszolgák szerepe - „Szto­­janovits Pétertől" „Nemeréig" - s még tovább? Rövid elméleti és módszertani útmutató a történészi hivatás lényegéről De mielőtt folytatnám forrásaim „beszélgetését", nem árt egy valódi tekintélyhez fordulni, és megnézni, miként vélekedik a történetírás alapfogalmairól, köztük a „történeti igazság" kategóriájáról Robin C. Collingwood brit történelemfilo­zófus. Üssük fel hat fő művét, a halála után megjelent A történelem eszméje 10 című könyvét, akárha a Bibliát, s szemelgessünk belőle. Először azt nézzük meg, mit ír bármilyen és bármiféle indítékú történelmi (vagy hálózati) vizsgálódás alap­anyagáról, más szóval minden történész és titkosszolga alapvető s nélkülözhetet­len­­munkaeszközéről, a „forrásról" amelyet, sajátosan átértelmezve, mondhatni a fejéről a talpára állítva, akárcsak Karl Marx a hegeli dialektikát, „eviden­ciának" keresztelt át, egyszersmind jelentését jócskán kibővítve: „az evidencia azoknak a dolgoknak a gyűjtőneve, amelyeket külön-külön dokumentumnak hívnak, a dokumentum pedig olyan itt és most meglevő dolog, amelyről gon­dolkodva a történész választ kaphat a múltbeli eseményeket illető kérdéseire [...] Bármi legyen is a válasz rájuk, abban a történészek egyetértenek, hogy a tör­ténészi eljárás vagy módszer az evidenciák értelmezéséből áll." Röviden: „A történetírás az evidenciák értelmezése!"11 Idetartozó, ismét eredeti újítás, hogy Collingwood a nagynevű szerzőket (Kantot, Hegelt, Benedetto Crocét, Bradleyt, Bergsont) tekintélyeknek is nevezi, akiknek a kutatás előrehaladása érdekében 10 Collingwood, 11 Collingwood, 58-59, 2019- június 49

Next