Hitel, 2019. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
2019 / 8. szám - Lőkös István: Croatia vonzásában (Horvátországi emlékeim nyomában; 2. rész)
Hej! Most húzd rá, itt a bankó, te cigány! Tüzes a bor, tüzes ez a kicsi lány! Meggyúladt az alvó szívem, tán elég! Sebaj! Hiszen szenvedésem volt elég! A Vörösmarty-, Petőfi-reminiszcenciák mellett ott van e magyar nyelvű zsengében a kor „zsúrköltészetének" lenyomata is, de később már szerb nyelvű költeményeiben - Ady-lírájának ihletése is kimutatható. Életútjáról, publicisztikai munkásságáról, műveinek gazdag magyar motiváltságáról már bőséges ismereteim vannak. A magyar olvasónak ma sem lehet közömbös a Petrovic-jelenség, s hogy miért? Álljon itt néhány, személyét és életművét jellemző epizód, momentum, allúzió. Érdeklődése a kortárs magyar irodalom iránt fölöttébb méltánylandó. A skála széles: Farkas Imrétől Molnár Ferencen, Mikszáth Kálmánon át, Ady Endréig és Kosztolányi Dezsőig terjed. Kezdetben inkább a divatos poéták (Makai Emil, Farkas Imre), tehát a modern nagyvárossá nőtt Budapest irodalmi életének képviselői kötik le a figyelmét. Az általuk művelt poézis művészi rangja ugyan nem mindig az élvonalbeli, ám a századforduló magyar irodalmi mozaikját mégiscsak motiváló költészet. Köztük nemcsak az inkább nótaszerzőként kedvelt Farkas Imrét vagy Szabolcska Mihályt jelentik, hanem a Kiss Józsefét is, Reviczky Gyulát is. E szerzők recipiálását illetően maga Petrovic írta e sorok írójának egy évvel utazásunk előtt magyar nyelvű levélben: „Már gimnazista koromban megjelent két költeményem az Ország-Világban, amit Horváth iskolatársam (a kálvinista, egy legutóbbi elbeszélésemnek modellje) küldött be a szerkesztőségbe tudtom nélkül." Az idézett levélrészlet becses adalék a késői keletkezésű (1964) Petrovic-elbeszélés keletkezéstörténetéhez, s nem utolsósorban a Petrovic-széppróza magyarságképéhez. A Jozi Kemenj nas Kálvin (Kemény Józsi, a mi Kálvinunk) című elbeszélésről van szó, amelynek főhőse Debrecenből került Zomborba. Az elbeszélés alábbi részlete kellőképp illusztrálja: az öregkori Petrovic-szövegből még mindig mily elevenséggel tör fel a fél századdal korábbi diákélmény: „Az, hogy mi ketten, ő a kálvinista s én a pravoszláv hitű, az erős katolikus közösségben egymásra találtunk, csupán külsődleges alkalma volt a közeledésnek ... Debrecenből jött ide, a nyolcadik osztályba, mivel minden hozzátartozóját elveszítette. Apja egy éve meghalt, anyjára meg nem is emlékezett, mint ahogyan én sem. A katolikusoknak ebben az intézetben minden másnap hittanára volt, a többiek pedig: a zsidók, az evangélikusok, a reformátusok, és mi az ő katekézisük szerint »nem egyesült görög szertartásúak«, az udvaron tartózkodtunk. De ebben az esztendőben már a második ilyen napon sűrű szeptemberi eső esett, és mi, eretnekek és schizmatikusok az osztályban maradtunk azzal a megkötéssel, hogy helyünkön maradunk, mint a szelíd bárányok. És akkor, az elmagyarosodott bunyevác pap, dr. Buday a keresztény és az eretnek morálról szóló előadása közben félbeszakította az elméleti fejtegetést, és szidalmazni kezdte az egyedül üdvözítő hittől elszakadt valamennyi hitehagyottat. 2019. augusztus 65