Hitel, 2019. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
2019 / 10. szám - Nyilasy Balázs: Az apollói emberség próbája (Gárdonyi Géza: Az én falum)
74 a posztstrukturalista teoretizmus jellegzetes fogalmai, stabil, egyértelmű toposzai nem tűnnek fel írásaiban. E toposzok az ezredforduló körüli években lesznek meghatározók. A magyar irodalomérzés ekkor már nem csupán különös figyelemmel fordul a krízisérzület és kríziskifejezés felé, de a posztstrukturalista fogalmi arzenálra alapozva - s a heterogenitást képviselő premisszákat, problémakezelő módokat feltétlen értékhelyzetbe állítva - egyféle válságfetisizmust alakít ki. A proceszszusban a teória jár az élen, de a kritika s a történeti elemzés sietősen, hűségesen szegődik a nyomába. Az irodalomtörténész kutatók a vezérfogalmakat variálva, metaforizálva Petőfi-, Arany-, Mikszáth-, Babits-, Kosztolányi-, József Attila-művek sokaságát írják át a leleplező, dekonstruáló posztmodernista-posztstrukturalista kódrendszerbe, jelentős figyelmet keltve és szakmai sikert aratva. Az eljárás Gárdonyi Géza novellaciklusát is eléri, annál inkább, mert hiszen a „korszerű" trendekhez kapcsolódó kritikus így tulajdonképpen Az én falum rendezett világa és a posztmodernitás válságpreferenciától áthatott életlátása között tátongó mély szakadékot egyszerűen kiküszöbölheti, megszüntetheti. A válságelvű, azonossághiányos átértelmezéssel több tanulmányíró kísérletezik. A legnagyobb szabású próbálkozás Kusper Judit nevéhez fűződik; időzzünk el egy pillanatra az ő 2015-ben megjelent Gárdonyi-könyvénél! A kutató a harmonikus, tradicionális felfogást a gyökereknél támadja meg: a heterogenitás fogalmi metaforáit legelőször a tanító és a közösség kapcsolatára terjeszti ki. „[...] aki beszél, kívül van azon, ami történik, szemlélődő, értelmező, magának a hermeneutikai aktusnak a létrehozója. Olvassa, értelmezi az írást annak ellenére, hogy ezt a pozíciót másnak kínálja fel". „Az elbeszélői pozíció így egyszerre mindentudó és semmit sem tudó, benne lévő és kívül lévő" - jeleníti meg a tanító és a falubeliek közti távolságot a nem azonosság fogalma köré épített változatos körülírásokkal, metaforikus fogalmi konstrukciókkal. „Az én falum elbeszélője rendet szeretne teremteni a káoszban [...] igyekszik stabil helyet biztosítani magának a faluban és az elbeszélésben, ám ebbeli igyekezete csorbát szenved, hiszen ő is két világ között reked, s hol ide lép, hol oda, mintha folyton a fiktív és az imaginárius között bolyongana. Falusinak nem elég falusi, városinak nem elég városi, tapasztalatai hol erre, hol arra terelik, hol belülről tekint kifelé, hol kintről befelé. Az ő legbiztonságosabb helye épp annak a metaforának köszönhető, mely már a kezdő elbeszélésben is megjelent: beleírja magát a történetbe és a tájba, betűvé és szóvá válik, majd ezekből fel- és összeépülve történetté, olyan narratív tevékenység eredményévé, aki a szövegen (és nyelven) kívül nem létezik, aki saját jelentéseit csak nyelvi jelentésként, kételyeit nyelvi kételyként tudja megfogalmazni" - foglalja össze a tanítóval és közösségével kapcsolatos koncepcióját a beleíródás, a szöveg és a nyelvesülés fogalmait felhasználva.20 20 Kusper Judit: A csillagok fényezése. Emlékezet és narratíva Gárdonyi Géza műveiben. Eger, 2015, Líceum Kiadó, 41, 64-65. HITEL