Hitel, 2020. július-december (33. évfolyam, 7-12. szám)
2020 / 12. szám - Írásbeli feladatok (Székely Ferenc születésnapi beszélgetése a 75 éves Márkus Béla irodalomtörténésszel)
Lajos, továbbá a Szegedről Barta János helyére hívott professzor, később a legszűkebb baráti társaságunkat vállaló Tamás Attila sem. Vagy Dante legavatottabb tudósa, Apáczai Csere János (és a barokk stílus) monográfusa, Bán Imre, akivel - nyugdíjas korában - szerettem volna felidéztetni bükkaranyosi emlékeit, merthogy ott volt az esküvője, annak a református papnak a lányát vette el, akinél nagynéném, Nénnye is szolgált. Utoljára hagytam Barta Jánost, a legnagyobb tekintélyű tudóst, a „kicsi, mérges öregúrnak" látszót, aki a Mikszáth realizmusát kiemelő Király Istvánnal éppúgy vitába mert szállni, mint esztétikai kérdésekben Lukács Györggyel. Talán mi voltunk az utolsó évfolyam, akiket nyugdíjazása előtt még tanított. Különösen feledhetetlenek olyan speciális kollégiumai, ahol Justh Zsigmond és Gozsdu Elek, Ambrus Zoltán és a Cholnoky-testvérek műveit elemezte, vagy egy fél éven át Ibsen drámáit, a Rosmersholmot állítva előtérbe. Történt mindez akkor, amikor hivatalosan még szigorlati tételünk kellett volna, hogy legyen Zalka Máté, Karikás Frigyes, Illés Béla munkássága, s amikor senki se mondhatta el az ország irodalomprofesszorai közül, amivel dicsekedhetett volna, ha dicsekvő típus, hogy iskolát neveztek el róla. Egy „pesti" irodalomtörténész (Csűrös Miklós) így jellemezte a Barta-iskolát: „A legjobb értelemben vett szellemi öntörvényűséget, kutatói eltökéltséget példázza, a divatjelenségektől való olyan függetlenedést, mely nem a mindenkori új elméletek, közelítési módok negligálásában nyilatkozik meg, hanem elemző kritikájukban s a bevált régebbi szemléletformával és metodikával való szembesítésükben, részleges integrációjukban". Az egyetem ezt az irodalomszemléletet, művészetfelfogást ültette el bennünk, s ezt követve „működünk" - fel is róják sokan - máig. A megyei újságnál (Hajdú-bihari Napló), ahová ötödév közepén kerültem, a színház- és filmkritikáknak is efféleképpen igyekeztem alapot rakni, de a glosszák, vidéki riportok írásakor is az „életesség", a tárgyszerűség volt az irány- és mértékadóm. E tekintetben nem tudott rontani rajtam a MÚOSZ kétéves újságíró iskolája sem, mert az előadásokat - az esztétika szakosítót választottam - nem járta át a marxizmusleninizmus szelleme, zenetörténész tanárunknak köszönhetően. 1974-től 1993-ig dolgozott az Alföld folyóiratnál, különböző beosztásokban. Milyen volt az arcéle akkor és milyen most, mennyire lehetett „begyömöszölni'' a határon túli magyar irodalmat az Aczél-féle kultúrstratégia idején? - Három évig olvasószerkesztő voltam, a közületien kéziratokat is olvasó, a számokat nyomdába előkészítő, aztán, '78-tól '90-ig főszerkesztő-helyettes, a rendszerváltást követő három évben pedig főszerkesztő. Engedelmével itt válaszolnék két, írásban feltett, díjaimmal kapcsolatos kérdésére. 1991-ben úgy kaptam Sorosösztöndíjat, hogy az írószövetség éttermében odaintett magához az (akkor még) egy asztalnál ülő Csoóri Sándor és Mészöly Miklós, az alapítvány kuratóriumának tagjai, kérdezve, elfogadnám-e a díjat. Aligha kérdeztem vissza, hogy „miért ne?", megköszönni viszont megköszöntem, hogy rám (is) gondoltak. A hivatalos közlemény egyébként azt tudatta, hogy hárman (Villányi László, Jenei László és én) a „szellemi műhelyek megteremtéséért végzett többéves munkájukért"