Hód-Mező-Vásárhely, 1872. április-december (2. évfolyam, 16-50. szám)

1872-12-08 / 49. szám

Hód-Mező-Vásárhely. II. évfolyam. -- 49. sz. Vasárnap, december 8. 1872. Közérdekű társadalmi hetilap. ■■ ■ ---­MEGJELENIK hetenkint egyszer, vasárnap reggel. A lap szellemi részét illető mindennemű közle-­­ mények a szerkesztőnek küldendők. Előfizetési feltételek: Vidékre postán és helyben házhoz hordva: egész évre.............................. . . 4 frt, fél évre.................................................................2 * negyed évre.............................................1 „ Egyes szám ára 10 kr. 5­3 hasábos petit sora, vagy annak helye, egyszeri hirdetésnél : 5 kr, többszörinél 4 kr.—Bélyegdij minden beiktatásért 10 kr. s — A nyílt térben 3 hasábos petit, sor iktatási dija 15 kr. —­­ Az előüzetési pénzek és hirdetmények , valamint a lap szét­­­­küldését illető felszólalások Borsi Géza egyleti pénztárnok is úrhoz utasítandók , hol a lap egyes számlai is kaphatók. HIRDETÉSEK K­ö­z­s­é­g­i t­a­n­ü­g­y.­­ Négy évvel ezelőtt szentesittetett a népis­kolai törvény, mely szerint minden község köte­les, h­a a felekezetek nem tartanának, annyi isko­lát állítani, mennyi szükséges, mire nézve, ha sa­ját erejéből nem bírná a költségeket, joga van az állami segélyhez. E négy évet mi igen roszul használtuk fel. Míg más községek részint saját vagyonuk­ból, részint az országos költségvetésből ezreket, sőt százezreket fektettek be iskoláikba, az alatt nálunk a tanügy régi árvaságában ron­gyoskodik és éhezik. Hová sülyed annyiszor hánytorgatott haza­­fiságunk, ha meggondoljuk, hogy mai időben, midőn az értelmiség tartja fenn a ha­zát, városunkban az utolsó népszámlálás szerint 25,458 ember, tehát 100 közül 51 van, ki sem írni sem olvasni nem tud, mig a német ajkú Sopronban a lakosságnak 81zo­ja tud olvasni és írni? S mily szomorú lábon áll az erkölcsiség, midőn az állam épen a magyarság főhelyén az alvidéken az elá­radt rablások meggátlásaira évek hosszan át egy vaskaru kir. biztosságot volt kénytelen tartani? Az emberölés miatt elitéltek száma hazánkban rég­óta növekszik; e miatt 1856-ban 117-en, 1857-ben 173 an, 1858-ban 197-en, 1859-ben 186-an, 1863-ban 584-en, 1864-ben 636 an 1865- ben 486-an­ ítéltettek el. Hasonló szaporodást látunk a gyilkosok számánál, mely 1856 tól 1865-ig 97-ről 212-re emelkedett. Korra nézve Magyarországon az ifjúság nagyobb arány sze­rint vesz részt a bűntettekben, mint Európa és a monarchia legtöbb országaiban. Az összes elítél­teknek 1859-ben 36, 1860-ban 41­/0-ka 24 éven alul volt, különösen a nőnemű ifjúság növekvő számmal szerepel a bűnlajstromokban! S a bűn­ügyi adatokon végig tekintve, ki kell emelnünk a vagyon elleni büntettek és a csupán kegyetlen­kedésben elkövetett személybántalmak nagy szá­mát, melyet nem igazol sem a munkahiány, sem a kényszerítő szükség, hanem a­mely egyedül a neveletlenségből ered. Ily népre nézve a legnagyobb szabadság sem hozhat áldást s a legkedvezőbb politikai viszonyok sem teremthetnek egyebet fanyar és ízetlen gyü­mölcsöknél. Valóban súlyos felelősség nehezedik ránk, ha elgondoljuk, hogy a köznevelés ily ala­csony foka mellett a magyar fajt arra kárhoztat­juk, hogy tudatlanságban növekedjék fel, s ekép oda kényszerítjük, hogy egyénileg se boldogul­hasson, s társadalmi dicsőségét és uralmát is el­veszítse, melyet e hazában bírnia kellene. Ré­szemről nem kétlem bevallani, hogy a felelősség legnagyobb része az elöljárókra hárul. A nép olyan, a minő természettől magában lehet. „A sötétségért nem az felelős, a­ki benne botorkál, hanem ki azt okozza.“ Mit tegyen a magára hagyatott közönség a köznevelés emelése végett ? Szegény ember nem fog állítani iskolákat, sőt a meglevőknek sem ve­szi elég hasznát, mert úgy érzi, hogy gyermekére nagyobb szüksége van, mintsem azt 6 — 10 esz­tendeig iskolába járassa. A vagyonosak nagyobb részének szintén nincs esze ágában sem effélét cselekedni, mert soknak semmi fogékonysága sincs az igaz és a jó iránt, sok pedig úgy gondol­kodik, hogy az ő gyermekei tudomány nélkül is megélnek. S igy történik, hogy azon kedvező anyagi lendülettel és emelkedéssel, mely közgazdaságunk terén az utolsó évtizedek alatt tapasztalható, mű­velődésünk lé­pést nem tart. Az emberek tapasz­talják, hogy anyagilag gyarapodhatnak a­nélkül, hogy az ismeretekben előhaladnának, a közélet számos példákat mutat fel a könnyű és gyors meggazdagodásra minden erkölcsi és értelmi gya­rapodás nélkül. Az összhang azonban a társada­lom elemei közt mindinkább tünedezik. Minél in­kább növekszik a város, annál inkább kifejlődik a vagyon és vagyontalanság közti ellentét, annál mélyebben sülyed a közerkölcs; s hasztalan fej­lesztjük a jogi elméleteket s hasztalan hozunk rendszabályokat a kapzsiság és a bűn korlátok közé szorítására, a nyomor és az erkölcstelenség ellenállhatlanul növekedik. „A könnyű szerrel gazdagodott ember“, így szól társadalmi életünk egyik kitűnő elemzője, „vagy olyan, a­ki nagy vagyonához illő művelt­séggel nem bír, s társadalmi léttel csak annyiban törődik, a­mennyiben az vagyonát biztosítja, és a kormányformákban is csak ilyet szeret, termé­szeténél fogva pedig a kényuralom felé h­ajlik, mert a szabadság rája nézve veszélyes. A szegény proletár pedig megfosztva az élet szükségletei­től, fogva, bilincsekben érzi magát a hazában. Mit szeressen a hazán? A földet, melynek jóté­teményeiből ki van zárva? a szabadságot, mely­nek élvezetétől a viszonyok elzárják ? az intéz­ményeket, melyek őt a szerencsésebbek rabszol­gájává alacsonyítják ? Valóban nagy képzelődés kell ahhoz, hogy feltaláljuk a hazaszeretetre való ösztönt a proletárban, kit a mesterséges állapot martalékul vetett oda a szerencse­játékán­­. Ki csodálkoznék tehát a fölött, hogyha a pro­letár melléje szegődik a kuruzslónak, ki a társa­dalom gyógyítására vállalkozik s eladja lelkét az első kortesnek, a legtöbbet ígérőnek, hogy helyzetét könnyítse ? (Vége következik.) Szerem­­­i Samu: A fegyelem és fegyelem-kezelés a népiskolában. (Felolvastatott a néptanítói póttanfolyamon H.-M. Vásárhelyen szeptember 11—14 napjain 1872.) (Folytatás.) A humanizmus elvének eddig fejtegetett alkalma­zásából már a következő tételek folynak, a melyekhez a tanítónak nézetünk szerint a negatív fegyelmezés gya­korlásánál mindenek felett alkalmazkodnia kell, és pedig a.) a­mi magát a tanítót illeti: 1.) A tanítót büntetéseinél mindenkor a szeretet lelke vezesse s hassa át, józanság­gal párosulva. 2 ) Büntetéseinek célja sohasem a megtor­lás , hanem az erkölcsi javítás legyen, minél fogva igye­kezzék odahatni, és arra törekedni, hogy büntetései a növendékek lelkében ne elkeseredést, de a javulásra irá­nyuló szándékot, sőt fokozatosan, elhatározást eszközölje­nek. 3.) Ezekből folyólag a kegyetlenséget, sőt annak még árnyékát is minden irgalom nélkül száműzze bün­tető eljárásánál, és pedig egyképen akkor, a midőn er­kölcsileg, vagy a midőn testileg büntet, b.) A­mi szorosan *a növendékeket illeti: 1.) Növendékeivel szemben a ta­­­nító sohasem felejtkezzék meg azon neveléstani alap­­­­elvről, hogy a gyermek lelkében az önzetlen szeretet, a szép és jó iránti fogékonyság csak úgy verhetnek gyöke­ret, ha az iránt józansággal párosított szeretetet és sze­­lid bánásmódot tanusítunk. 2.) A durva, kegyetlen és em­­berietlen büntetésnemeket a tanító feltétlenül száműzze iskolájából. 3.) A növendékre, a­mikor az hibázott, soha se róvjon keményebb büntetést, mint a minő annak ja­vulásához elkerülhetlenül szükséges. 4.) Őrizkedjék min­denek felett az oly büntetésnemek alkalmazásától, a­me­lyeket a növendékeknél hatásnélkülieknek tapasztal. 5.) A testi fenyítéket, főkép a botbüntetést csak kivételes esetekben,például megrögzött makacsságnál alkalmazza,de nagy elővigyázattal,nem felejtkezvén meg arról,hogy a tes­ti büntetések rendesen inkább elkeserítenek, mint javíta­nak. A harmadik főszabály, melyet a vallásos erkölcsi jellemképzés mint vezérelv, a büntetések kezelésénél a tanítótól követel, a következő :a tanító vagy neve­lő büntetéseit mindig az elkövetett rész tett gyökerére irányozza növendékeinél. A­mi ez alapelv általános fogalmát illeti, ez a kö­vetkezőkben sarkallik : az embernek, mint a teremtés remekének, rendeltetése folytonosan tökéletes­ülni, s ez által megközelíteni azon magasztos célt, a­melyet a tiszta erkölcsiség eszméjének nevezünk; az emberben ezen eredeti rendeltetést az általa elkövetett vétségek vagy erkölcsi fogyatkozások soha sem képesek végképen meg­semmisíteni, mivel ő bármennyire merüljön is a bűnbe, az erkölcsi jobbulásra és gyógyulásra képes szabad lény marad; az ember mint szabad lény tehát a természettől fel van ruházva azon joggal, hogy előtte, ha bűnbe merült, a javulásra tér nyittassék. Az állami igazságszolgáltatás terén fájdalom, sokszor tapasztalhatni azt, hogy a bűnös­nek a természettől öröklött ezen joga figyelembe sem vétetik, sőt ez elvnek épen­­ ellenkezője az irányadó; ámde az iskolában soha sem szabad ezt feledni, mivel ott azért büntetünk, hogy a vétkező növendékeket meg­javítsuk. A bűn fogalma tehát szorosan a szerint határo­zandó meg, a minő viszonyban áll a növendék által elkö­vetett rész tett azon körülményekhez, a­melyek azt meg­előzték, és azon benső indokokhoz, a­melyek azt elő­idézték. „Azon tanítót, — írja az általunk már többször idézett padagog, — a­ki növendékei hibáját a hibázó lénynek tekintetbe vétele, a hibát előidézett benső indo­kok előleges megvizsgálása és a körülmények szoros ki­­puhatolása nélkül azonnal bottal és vesszővel akarja gyógyítani, szintoly joggal sújtja a pn­dagógia kárhoztató ítélete, mint az olyan tudatlan orvost a sarlatánság vádja, a­ki minden betegséget, annak megvizsgálása és tanulmányozása nélkül, egy és ugyanazon általános gyógy­szerrel akarna orvosolni. A büntetés nem ily meggyalá­­zásra való, azzal a hibázót magábaszállásra akarjuk birni, megtérésre segíteni. Humánus tanító kezében a büntetés nem a nevelés göröngye, hanem az eltévedő útmutatója, ezen felírással: „Jósz úton jársz!“ Nála a büntetés mentőkar , mely a sülyedőt a posványból kira­gadja, az erkölcsi haláltól megmenti s az életnek vissza­adja. Tekintetbe veszi a gyermek lényét, annak szellemi és testi gyengeségét, szeme előtti tartva Sh­akespeare eme mondását: „A gyermekkel szelíden és nyájasan kell bánni!“ Az ily finom bánásmód finom gyermekeket ne­vel, mert soha sem fogja megengedni, hogy egy okos lé­lekkel felruházott lény ide oda csavartassék, mint élet­telen báb.“ — ugyancsak másik pontban így ír — „Vala­mint méltán kárhoztatjuk az olyan orvost, a­ki pokolkö­vet alkalmaz ott, a­hol rózsavízzel is gyógyíthatna, és oly joggal elitéljük azon nevelőt vagy tanitót, a­ki ke­gyetlenkedésre képes, míg szelidséggel kellene nevelnie. A kegyetlen tanitó nevelése nem más, mint állati idomi­­tás, mely az embert az emberben megszégyeníti.“ Általában a büntetés természetének tökéletlensé­gében, helyesebben az az által eszkrizált

Next