Hód-Mező-Vásárhely, 1872. április-december (2. évfolyam, 16-50. szám)
1872-12-08 / 49. szám
Hód-Mező-Vásárhely. II. évfolyam. -- 49. sz. Vasárnap, december 8. 1872. Közérdekű társadalmi hetilap. ■■ ■ ---MEGJELENIK hetenkint egyszer, vasárnap reggel. A lap szellemi részét illető mindennemű közle- mények a szerkesztőnek küldendők. Előfizetési feltételek: Vidékre postán és helyben házhoz hordva: egész évre.............................. . . 4 frt, fél évre.................................................................2 * negyed évre.............................................1 „ Egyes szám ára 10 kr. 53 hasábos petit sora, vagy annak helye, egyszeri hirdetésnél : 5 kr, többszörinél 4 kr.—Bélyegdij minden beiktatásért 10 kr. s — A nyílt térben 3 hasábos petit, sor iktatási dija 15 kr. — Az előüzetési pénzek és hirdetmények , valamint a lap szétküldését illető felszólalások Borsi Géza egyleti pénztárnok is úrhoz utasítandók , hol a lap egyes számlai is kaphatók. HIRDETÉSEK Községi tanügy. Négy évvel ezelőtt szentesittetett a népiskolai törvény, mely szerint minden község köteles, ha a felekezetek nem tartanának, annyi iskolát állítani, mennyi szükséges, mire nézve, ha saját erejéből nem bírná a költségeket, joga van az állami segélyhez. E négy évet mi igen roszul használtuk fel. Míg más községek részint saját vagyonukból, részint az országos költségvetésből ezreket, sőt százezreket fektettek be iskoláikba, az alatt nálunk a tanügy régi árvaságában rongyoskodik és éhezik. Hová sülyed annyiszor hánytorgatott hazafiságunk, ha meggondoljuk, hogy mai időben, midőn az értelmiség tartja fenn a hazát, városunkban az utolsó népszámlálás szerint 25,458 ember, tehát 100 közül 51 van, ki sem írni sem olvasni nem tud, mig a német ajkú Sopronban a lakosságnak 81zoja tud olvasni és írni? S mily szomorú lábon áll az erkölcsiség, midőn az állam épen a magyarság főhelyén az alvidéken az eláradt rablások meggátlásaira évek hosszan át egy vaskaru kir. biztosságot volt kénytelen tartani? Az emberölés miatt elitéltek száma hazánkban régóta növekszik; e miatt 1856-ban 117-en, 1857-ben 173 an, 1858-ban 197-en, 1859-ben 186-an, 1863-ban 584-en, 1864-ben 636 an 1865- ben 486-an ítéltettek el. Hasonló szaporodást látunk a gyilkosok számánál, mely 1856 tól 1865-ig 97-ről 212-re emelkedett. Korra nézve Magyarországon az ifjúság nagyobb arány szerint vesz részt a bűntettekben, mint Európa és a monarchia legtöbb országaiban. Az összes elítélteknek 1859-ben 36, 1860-ban 41/0-ka 24 éven alul volt, különösen a nőnemű ifjúság növekvő számmal szerepel a bűnlajstromokban! S a bűnügyi adatokon végig tekintve, ki kell emelnünk a vagyon elleni büntettek és a csupán kegyetlenkedésben elkövetett személybántalmak nagy számát, melyet nem igazol sem a munkahiány, sem a kényszerítő szükség, hanem amely egyedül a neveletlenségből ered. Ily népre nézve a legnagyobb szabadság sem hozhat áldást s a legkedvezőbb politikai viszonyok sem teremthetnek egyebet fanyar és ízetlen gyümölcsöknél. Valóban súlyos felelősség nehezedik ránk, ha elgondoljuk, hogy a köznevelés ily alacsony foka mellett a magyar fajt arra kárhoztatjuk, hogy tudatlanságban növekedjék fel, s ekép oda kényszerítjük, hogy egyénileg se boldogulhasson, s társadalmi dicsőségét és uralmát is elveszítse, melyet e hazában bírnia kellene. Részemről nem kétlem bevallani, hogy a felelősség legnagyobb része az elöljárókra hárul. A nép olyan, a minő természettől magában lehet. „A sötétségért nem az felelős, aki benne botorkál, hanem ki azt okozza.“ Mit tegyen a magára hagyatott közönség a köznevelés emelése végett ? Szegény ember nem fog állítani iskolákat, sőt a meglevőknek sem veszi elég hasznát, mert úgy érzi, hogy gyermekére nagyobb szüksége van, mintsem azt 6 — 10 esztendeig iskolába járassa. A vagyonosak nagyobb részének szintén nincs esze ágában sem effélét cselekedni, mert soknak semmi fogékonysága sincs az igaz és a jó iránt, sok pedig úgy gondolkodik, hogy az ő gyermekei tudomány nélkül is megélnek. S igy történik, hogy azon kedvező anyagi lendülettel és emelkedéssel, mely közgazdaságunk terén az utolsó évtizedek alatt tapasztalható, művelődésünk lépést nem tart. Az emberek tapasztalják, hogy anyagilag gyarapodhatnak anélkül, hogy az ismeretekben előhaladnának, a közélet számos példákat mutat fel a könnyű és gyors meggazdagodásra minden erkölcsi és értelmi gyarapodás nélkül. Az összhang azonban a társadalom elemei közt mindinkább tünedezik. Minél inkább növekszik a város, annál inkább kifejlődik a vagyon és vagyontalanság közti ellentét, annál mélyebben sülyed a közerkölcs; s hasztalan fejlesztjük a jogi elméleteket s hasztalan hozunk rendszabályokat a kapzsiság és a bűn korlátok közé szorítására, a nyomor és az erkölcstelenség ellenállhatlanul növekedik. „A könnyű szerrel gazdagodott ember“, így szól társadalmi életünk egyik kitűnő elemzője, „vagy olyan, aki nagy vagyonához illő műveltséggel nem bír, s társadalmi léttel csak annyiban törődik, amennyiben az vagyonát biztosítja, és a kormányformákban is csak ilyet szeret, természeténél fogva pedig a kényuralom felé hajlik, mert a szabadság rája nézve veszélyes. A szegény proletár pedig megfosztva az élet szükségleteitől, fogva, bilincsekben érzi magát a hazában. Mit szeressen a hazán? A földet, melynek jótéteményeiből ki van zárva? a szabadságot, melynek élvezetétől a viszonyok elzárják ? az intézményeket, melyek őt a szerencsésebbek rabszolgájává alacsonyítják ? Valóban nagy képzelődés kell ahhoz, hogy feltaláljuk a hazaszeretetre való ösztönt a proletárban, kit a mesterséges állapot martalékul vetett oda a szerencsejátékán. Ki csodálkoznék tehát a fölött, hogyha a proletár melléje szegődik a kuruzslónak, ki a társadalom gyógyítására vállalkozik s eladja lelkét az első kortesnek, a legtöbbet ígérőnek, hogy helyzetét könnyítse ? (Vége következik.) Szeremi Samu: A fegyelem és fegyelem-kezelés a népiskolában. (Felolvastatott a néptanítói póttanfolyamon H.-M. Vásárhelyen szeptember 11—14 napjain 1872.) (Folytatás.) A humanizmus elvének eddig fejtegetett alkalmazásából már a következő tételek folynak, a melyekhez a tanítónak nézetünk szerint a negatív fegyelmezés gyakorlásánál mindenek felett alkalmazkodnia kell, és pedig a.) ami magát a tanítót illeti: 1.) A tanítót büntetéseinél mindenkor a szeretet lelke vezesse s hassa át, józansággal párosulva. 2 ) Büntetéseinek célja sohasem a megtorlás , hanem az erkölcsi javítás legyen, minél fogva igyekezzék odahatni, és arra törekedni, hogy büntetései a növendékek lelkében ne elkeseredést, de a javulásra irányuló szándékot, sőt fokozatosan, elhatározást eszközöljenek. 3.) Ezekből folyólag a kegyetlenséget, sőt annak még árnyékát is minden irgalom nélkül száműzze büntető eljárásánál, és pedig egyképen akkor, a midőn erkölcsileg, vagy a midőn testileg büntet, b.) Ami szorosan *a növendékeket illeti: 1.) Növendékeivel szemben a tanító sohasem felejtkezzék meg azon neveléstani alapelvről, hogy a gyermek lelkében az önzetlen szeretet, a szép és jó iránti fogékonyság csak úgy verhetnek gyökeret, ha az iránt józansággal párosított szeretetet és szelid bánásmódot tanusítunk. 2.) A durva, kegyetlen és emberietlen büntetésnemeket a tanító feltétlenül száműzze iskolájából. 3.) A növendékre, amikor az hibázott, soha se róvjon keményebb büntetést, mint a minő annak javulásához elkerülhetlenül szükséges. 4.) Őrizkedjék mindenek felett az oly büntetésnemek alkalmazásától, amelyeket a növendékeknél hatásnélkülieknek tapasztal. 5.) A testi fenyítéket, főkép a botbüntetést csak kivételes esetekben,például megrögzött makacsságnál alkalmazza,de nagy elővigyázattal,nem felejtkezvén meg arról,hogy a testi büntetések rendesen inkább elkeserítenek, mint javítanak. A harmadik főszabály, melyet a vallásos erkölcsi jellemképzés mint vezérelv, a büntetések kezelésénél a tanítótól követel, a következő :a tanító vagy nevelő büntetéseit mindig az elkövetett rész tett gyökerére irányozza növendékeinél. Ami ez alapelv általános fogalmát illeti, ez a következőkben sarkallik : az embernek, mint a teremtés remekének, rendeltetése folytonosan tökéletesülni, s ez által megközelíteni azon magasztos célt, amelyet a tiszta erkölcsiség eszméjének nevezünk; az emberben ezen eredeti rendeltetést az általa elkövetett vétségek vagy erkölcsi fogyatkozások soha sem képesek végképen megsemmisíteni, mivel ő bármennyire merüljön is a bűnbe, az erkölcsi jobbulásra és gyógyulásra képes szabad lény marad; az ember mint szabad lény tehát a természettől fel van ruházva azon joggal, hogy előtte, ha bűnbe merült, a javulásra tér nyittassék. Az állami igazságszolgáltatás terén fájdalom, sokszor tapasztalhatni azt, hogy a bűnösnek a természettől öröklött ezen joga figyelembe sem vétetik, sőt ez elvnek épen ellenkezője az irányadó; ámde az iskolában soha sem szabad ezt feledni, mivel ott azért büntetünk, hogy a vétkező növendékeket megjavítsuk. A bűn fogalma tehát szorosan a szerint határozandó meg, a minő viszonyban áll a növendék által elkövetett rész tett azon körülményekhez, amelyek azt megelőzték, és azon benső indokokhoz, amelyek azt előidézték. „Azon tanítót, — írja az általunk már többször idézett padagog, — aki növendékei hibáját a hibázó lénynek tekintetbe vétele, a hibát előidézett benső indokok előleges megvizsgálása és a körülmények szoros kipuhatolása nélkül azonnal bottal és vesszővel akarja gyógyítani, szintoly joggal sújtja a pndagógia kárhoztató ítélete, mint az olyan tudatlan orvost a sarlatánság vádja, aki minden betegséget, annak megvizsgálása és tanulmányozása nélkül, egy és ugyanazon általános gyógyszerrel akarna orvosolni. A büntetés nem ily meggyalázásra való, azzal a hibázót magábaszállásra akarjuk birni, megtérésre segíteni. Humánus tanító kezében a büntetés nem a nevelés göröngye, hanem az eltévedő útmutatója, ezen felírással: „Jósz úton jársz!“ Nála a büntetés mentőkar , mely a sülyedőt a posványból kiragadja, az erkölcsi haláltól megmenti s az életnek visszaadja. Tekintetbe veszi a gyermek lényét, annak szellemi és testi gyengeségét, szeme előtti tartva Shakespeare eme mondását: „A gyermekkel szelíden és nyájasan kell bánni!“ Az ily finom bánásmód finom gyermekeket nevel, mert soha sem fogja megengedni, hogy egy okos lélekkel felruházott lény ide oda csavartassék, mint élettelen báb.“ — ugyancsak másik pontban így ír — „Valamint méltán kárhoztatjuk az olyan orvost, aki pokolkövet alkalmaz ott, ahol rózsavízzel is gyógyíthatna, és oly joggal elitéljük azon nevelőt vagy tanitót, aki kegyetlenkedésre képes, míg szelidséggel kellene nevelnie. A kegyetlen tanitó nevelése nem más, mint állati idomitás, mely az embert az emberben megszégyeníti.“ Általában a büntetés természetének tökéletlenségében, helyesebben az az által eszkrizált