Hód-Mező-Vásárhely, 1883. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)

1883-04-08 / 14. szám

kerületi, sőt remélhetőleg marad is ezen összegből, mivel téglát, homokot stb. maga ad a város. Nincs is egyéb baj, mint hogy félni lehet attól, hogy oda­fent sokáig intézik el ezen ügyet s nem lehet majd olyankor fogni a munkához, hogy télre még használható legyen a kórház. Ezért szüksé­ges, hogy a felterjesztésben sürgetősen kérje a város az ügy minél gyorsabb elintézését, mert még az is megeshetik, hogy valami kifogást tesznek a miniszteri szakértők s új tervet kell készíteni. Az pedig szörnyűség lenne, ha e sokat hányatott ügynek ebben a stádiumban ismét meg kellene fenekleni. A kórház tervezetében van egy­­pont, mely különös ügyeimet érdemel s igen nevezetes újí­tást képez, az árnyékszék-rendszer. Arról volt szó, hogy a nagy városokban használt s eddig legjobb­nak ismert víz­ záros árnyékszékek alkalmaztassa­nak, tehát oly készülékek, melyek a bűzös és sok­­féleképen veszélyes anyagokat elzárják a lakó he­lyiségektől s az illető helyek tisztaságát bő vízzel való öblítések által tartják fenn. Ehez vízvezeték lett volna szükséges, minek létesitése sok pénzbeli kiadást s fentartása és a vele bánás sok gondot okozott volna. Szerencsére az egészségügyi bizott­ság egy tagja megismert a legutóbbi időben egy oly rendszert, mely olcsóbb, kevesebb bajjal jár s a­mi fő, még sokkal czélszerűbb, mint bármely más árnyékszók-berendezés; ez a Goldner-féle ta­lálmány, melynek lényege abban áll, hogy az ürü­lék­anyagok megfelelő nagyságú víztartókba jutnak egy csövön s folytonosan viz alatt tartatván, meg nem rothadnak és igy aztán semmi szagot sem terjesztenek és veszedelmet nem okoznak, mivel levegővel nem érintkeznek. Az egészségügyi­ bi­zottság elfogadta e rendszert, mivel belátta czél­­szerűségét s így elmarad a vízvezeték készítése. Az elfogadott rendszer mellett hetenként vagy két­hetenként egyszer ki kell üríteni a víztartókat és friss vízzel tölteni meg, a kiürített anyagok aztán egyelőre emésztőbe jutnak, távol a kórház helyi­ségeitől, onnan pedig vagy a gyepmester által, vagy talán a közel eső földek, kertek stb. birto­kosai által trágyaként, elszállíttatnak. A külföld legjelesebb szakértői állítják, hogy az ily Goldner­­féle víztartók tartalma minden másnál czélszerűbb trágyát képez s hozzá koránt sem oly bűzös, mint az eddig szokásban levő gödrök tartalma. Ezen alkalomból azon javaslattal lép az egészségügyi­ bizottság a törvényhatósági közgyű­lés elébe, hogy ezen Goldner-féle árnyékszék­­rendszert ismertesse meg a lakossággal. Ez igen helyes gondolat. Tudjuk, hogy vidéki városaink­ban mily elhanyagolt állapotban van az ily szük­ség­helyek ügye s az értelmesebbek, kik belátják ezen állapotok undokságát, sokszor gondolkoznak azon, mikor lehetne rajta segíteni, és legalább azoknak, kik az eddiginél helyesebb berendezést óhajtanak alkalmazni, valóban jó szolgálatot tesz a város, ha a mi viszonyaink közt is bátran al­kalmazható árnyékszók-rendszert nyilvánosan is­mertet és ajánl. Még fontosabbnak tűnik fel ez a dolog, ha meggondoljuk, hogy nem csak az illető helyek undoksága és bűze, hanem az összegyű­lendő, rothadó tömegek leirhatlanul káros hatása, a föld megfertőztetése, a ragadós nyavalyák fő­fészkei, a lakások levegőjének tisztaságát megtá­madó kigőzölgések szűnnek meg akkor s hihető­leg egy csomó megbetegedés marad el, ha ezen vagy más czélszerű árnyékszék-rendszer elfogad­­tatik s elterjed. Sok ilyen történt már más or­szágban , ezért méltó követni a külföldi tapaszta­lásokat. Mi a magunk részéről ajánljuk a köz­gyűlésnek, hogy elfogadva ezen javaslatot, nyo­massa ki a Goldner-féle árnyékszék-rendszer le­írását, ellátva egy érthető rajzzal is s adjon ab­ból egy példányt a polgármesteri hivatal min­denkinek, ki építkezési szándékát jelenti. Talán még több példányban is lehetne terjeszteni. Ugyanezen alkalomból javasol még két más dolgot is az egészségügyi bizottság; egyik, hogy a rendőrség terjessze ki figyelmét a gondozatlan állapotban levő (kellőleg nem takarított) s így közveszélyes helyeket képező árnyékszékekre, má­sik, hogy a gödrök kiürítésének díját szabja meg a város, ne a gyepmester tetszése. Mindkét in­dítványnak értelme van s haszna lesz; az egyes háztulajdonosok épen úgy tartoznak a közegész­ségügy érdekében gondot viselni azon helyisé­gekre, a­hogy sertés­hizlalás vagy tőzeg­készítés által a levegőt fertőztetniök nem szabad; pedig ez a két utóbbi dolog csak kismiska az árnyék­székek veszélyességéhez képest, tehát méltán kö­vetelheti a város a gyakori tisztításban álló gon­dozást. De viszont tartozik a város arról gondos­kodni, hogy ez méltányos díjért történhessék, te­hát megszabni a gyepmestert illető díjat, lehetőleg alacsonyan. Különben is szaporodván az ilyen munka, kevesebbnek kell lenni a díjazásnak. Ezt a két javaslatot is ajánljuk elfogadásra s remél­jük, hogy a rendőrség örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy a közegészségügynek hasznát te­gyem ily aprólékos, sokszor visszataszító, sohasem vonzó s mindig rosz szokásokba ütköző intézke­dések­ által haladhatunk, apró lépésekben, azon közegészségi állapot felé, melyet az orvosok és gondolkozó hazafiak óhajtanak s melyet majd ak­kor érünk el, ha Vásárhelyen ezer emberből nem 35, hanem 15 hal meg évenként! I. J. Ez a mi szegény ovodánk. (Folytatás.) A sorsjáték szerencsésen sikerült, a meny­nyiben 1600 Zrt tiszta jövedelmet adott, melyből a még fenn levő adósság visszafizettetett s az in­tézet a Fröbel-féle foglalkoztató eszközökkel föl­szereltetett, ügy de az intézet alaptőkéjére semmi sem maradt meg s igy ismét azon kellett törnie a fejét a választmánynak, hogy az évi szükségle­teket elő­teremtse. Az elnök az intézet vezetővel együtt elindult a városban pártoló tagokat gyűj­teni. Bizony nagyon kellemetlen megbízatás volt ez, mert habár ekkor is többen találkoztak oly buzgó emberbarátok, a­kik meghozták az ő sze­rény áldozataikat a város ezen magasztos czélú társadalmi intézetéért, nagyon sokan találkoztak épen a tehetősebb családok között olyanok, kik hidegen utasították el őket, sőt egy pár gazdag egyén még azt sem restellette szemükbe mondani, csakhogy megszabaduljon a kéregetőktől, hogy nekik nem jár gyermekük az óvodába, mert az nem a „főbb rangúak“ gyermekeinek való, hanem csak a szegény népnek. Ily nyilatkozatokkal nem igen lehetett segíteni a mi szegény óvodánk anyagi helyzetén, de azért azon buzgó egyének, kik a kisdedóvó-egylet élén állottak, azt mondták : nem lehet az, hogy ezen intézet a városi hatóságnak is mostoha gyermeke legyen s folyamodtak az uj törvényhatósághoz, hogy az évenkint biztosított 200 frt segélyt emelje föl 500 írtra. A kérelem támogatására felemlítet­ték, hogy az óvoda e városnak közös (községi) intézete, melybe felvétetik rang- és hitfelekezetre való tekintet nélkül a város minden polgárának gyermeke, a szegényeké ingyen is, s ha a város a hitfelekezeti iskolák több tanítóját fizeti, annál méltányosabb volna az óvoda vezető fizetéséhez is ép oly összeggel járulnia. A törvényhatóság nem térhetett ki a kis­dedóvó-egylet kérelmében felhozott meggyőző in­dokok elől s az 500 frtot már megszavazta volna, midőn a végzés kimondása előtt néhány tájéko­zatlan és korlátolt észjárású egyén, nem értvén meg a kérvényből, hogy miféle társadalmi intéz­mény az, a­minek fenntartására a segély kéretett, közbe vágott a demagógia fegyverével, s kiabálá­saikkal sikerült nekik oda vinni az ügyet, hogy a 200 frt évi segély 500 frt helyett csak 350 frtra emeltetett fel. A kisdedóvó-egylet tehát nem érte el czél­­ját s továbbra is nagy gondok és nélkülözések között kellett e város javára szolgáló óvodát fenn­tartania. S midőn azt remélte a kisdedóvó-egylet, hogy a városi hatóság előbb utóbb tudatára ébred annak, hogy egy olyan üdvös czélú intézetet, me­lyet az egész mivelt világ s különösebben a hazai társadalom s hatóságok oly forrón karolt fel, e vá­ros sem hagy elveszni, sőt felismerve e téren el­követett nagy mulasztását végre teljesen felkarolja s biztosítani fogja fennállhatását és felvirágozha­­tását, akkor a törvényhatóság tagjai között ismét találkoztak oly korlátolt felfogású és rosz akaratú egyének, kik 1874-ben a két évvel azelőtt az óvoda fennállásáig biztosított 350 írtból a 150 frtot néhány szavazattöbbséggel elvették e szegény óvodától, mintegy azt akarva, hogy bukjék meg. Da azért nem bukott meg az intézet. A Kérelem városunk közönségéhez! A „Bánfalva-vidéki méhész-egylet“ szíves közreműködésével f. évi június havában tánczmu­­latsággal egybekötött méhészeti kiállítás rendez­­tetik városunkban. A rendező-bizottság úgy a kiállítás, mint a tánczvigalom érdekessé tételére mindent elkövetni igyekszik; ugyanazért ez utób­binak sorsjátékkal való összekötését határozta el, s úgy a kiállítás, valamint a tánczvigalom és sorsjáték tiszta jövedelme az okszerű méhészet fejlesztésének czéljaira lesz fordítandó. Hogy ezen mozgalom kellő sikerre vezessen, ez mindnyájunknak érdekében áll; ugyanazért városunk közönségének erkölcsi és anyagi támo­gatására alulírott rendező bizottság nem csekély mértékben számit, sőt meg van győződve arról, hogy lelkes közönségünk ezen támogatása ezúttal sem fog elmaradni s ezen meggyőződésében biz­tos sikert remél. Városunk mélyen tisztelt hölgy koszorújához intézzük első­sorban kérelmünket, mint amely koszorúnak egy része nemcsak, hogy a sorsjáték eszméjét mondhatja magáénak, hanem eddig is a mozgalom megindultával már mintegy 40—50 nyeremény­tárgyról biztosította a rendező bizott­ságot s arra kérjük, kövessék a nemes példát s kegyeskedjenek, nem annyira anyagi áldozattal, mint inkább némi fáradsággal járó bármily kézi­munkát a nemes czélra ajándékozni. — Hölgy­közönségünk igen jól tudja azt, hogy a női kézi­munkák sokszoros értékkel bírnak mindenki előtt; ezek az érdeklődést a sorsjáték iránt tízszeresen fokozzák s igy városunk hölgy-koszorúját az elért siker feletti érdemből oroszlán-rész fogja megil­letni. Hasonló a kérelmünk kereskedő, iparos­ és gazda közönségünkhöz. Ajándékozzon, — kérjük, — a nemes czélhoz kiki tehetsége szerint bármit, bármily csekélységet, ami megerőltetésük nélkül ajándékozhat; a rendező-bizottság köszönettel fo­gad mindent, ami csak egy nyeremény-tárgy értéket képvisel. — Az így beérkezett nyeremény tárgyak mennyisége és minősége fogja meghatá­rozni azt, hogy a rendező-bizottság járuljon-e és mennyivel a sorsjátékhoz szükséges nyeremény­tárgyak beszerzéséhez.­­ Annyit előre is jelez­hetünk, hogy a rendező-bizottság gondoskodni fog egy főnyereményről. Fenti kérelmünket ismételve, felhívásunkat azon reményben zárjuk be, hogy minden nemes czólért buzdulni tudó közönségünk áldozatkészsége ezúttal is megkönnyítendi törekvésünket s a siker ezúttal is közönségünk érdeme lesz. Gyűjtő ív a rendező­bizottság minden tag­jánál lesz elhelyezve, akik pedig azokon kívül gyűjtésre fognak felkéretni, azok névsora a jövő számban közölve lesz. Kelt a rendező bizottság üléséből. Kovács Lajos, Launer Gusztáv, r. biz. elnök, r biz. jegyző­ által kiállított fedeles hintó tömeges látogatót vonz az egylet helyiségébe, a­kik nem is készek a kiállítókat dicsérettel elhalmozni s bírálataikat nyilvánítani. A kiállítók száma azóta szépen gya­rapodott s ez idő szerint a következő tárgyak vannak kiállítva: u. m.: 1 drb. fedeles hintó, kiállítók Sz. Nagy Sándor kovács és Albert Ta­más bognár, 2 drb. kettős eke, melyek közül az egyik uj kiállítású s gazdák véleménye szerint kisebb birtokosok részére nagyon ajánlható, kiál­lítja Sz. Nagy Sándor kovács, 1 drb. 15 soros vetőgép, kiállítja Patócs István kovács, 1 drb. csavarmetsző, kiállítja Imre Mihály lakatos, 16 db. férfikalap, kiállítja Pásztor Imre kalapos, s végre 1 drb. diós kosár, kiállítja Pap Ferencz karkötő. A kiállított czikkek mielőbbi megtekintésére annál is inkább felhívom közönségünk figyelmét, mert ezen czikkek közül Sz. Nagy Sándor kettős ekéi a szentesi eke-versenyen részt veendő 9-én azaz hétfőn reggel útnak indíttatnak. A fentebbivel kapcsolatban örömmel hozom tudomására kiállító és a látogató közönségnek, hogy a hely szűke miatt tapasztalt hiány, a­mely az eddigi kiállításnál mindannyiszor, ezúttal pedig különösebben bebizonyult, pótolva lesz az által, hogy az iparegylet választmánya, mint azt az e számban olvasható pályázat is bizonyítja, egy oly kiállítási terem építését határozta el, a­mely nyári és téli tánczvigalmakra is kitűnő szolgálatot tesz, a következő kiállításon tehát helyszűke mi­att már nem lesz oka panaszkodni sem a kiállí­tóknak, sem a látogatóknak. Hunvásárhely, 1883. április 5-én. Kovács Lajos, ip.-egyi jegyző. TARCZA. Székhelyi Mailáth György. A magyar nemzet gyászt öltött; nagy vesz­tesége van. Az emberi nyelv szegény azon sajgó fájda­lom kifejezésére, mely az ország első birájának s a tiszta érzésű nagy hazafinak gyászos kimúlta miatt a haza minden polgárának keblét eltöltötte volna még akkor is, ha a nagy férfiú életfonalát nem gaz gyilkosok orv keze tépi vola szét. Annál fájdalmasabban hatott mindenkire a kétségbeejtő, vérlázító indok tett elkövetése folytán bekövetke­zett gyászesemény, melynek híte az igazi részvét egész nagyságával nehezedett reánk. Szép és dicső múlt áll az elhunyt mögött. Egy hazafias küzdelmekben, az eszmék har­­czában lezajlott élet múltja csendesebb pihenőt nyújtott számára az élet későbbi napjaira, s íme, gyilkos kezek kiolták belőle a nemes lelket. Most már a rideg hantok takarják kihűlt tetemeit. Egy egész nemzet fájdalmas könye öntötte a nemes porokat borító koporsót. A ravatal talapzatát teljesen elborította a koszorúk özöne, melyeket az egyre-másra érkező küldöttségek helyeztek el. A sok koszorút nem voltak képesek mind elhelyezni a ravatalon. A temetési szertartás impozáns részvéttel ment végbe. Deák és Arany temetése óta nem volt ily fényes gyászünnepély a fővárosban. Nem csak a főváros, hanem az egész ország részt vett az ország bírá­jának temetési szertartásában. A főváros épületein gyászlobogók lengtek. A vidéki küldöttségek, az egyletek, vármegyék, városok, hatóságok képvi­selői díszmagyarban jelentek meg. A roppant díszes temetésen képviseltette magát a magyar király, jelen volt József főher­­czeg, a miniszterek, a főméltóságok, a képviselő­ház tagjai, a curia, a semmitőszék, a királyi tábla tagjai stb. A temetési szertartást az ország herczeg bibornok prímása végezte fényes segédlettel. A halottal az osztrák államvasút állomásáig haladt a kísérők óriási tömege, s ott a készen váró vo­natra helyezték a koporsót és Zavarra a családi sírboltba vitték, hol elhelyeztették örök nyugalomra. Mailáth György 1818-ban született Pozsony­ban, hol atyja akkor megyei alispán volt. Az al­kotmányos élet kü­zdterére igen fiatal korában lé­pett, mert már 21 éves korában Baranya várme­gye másod alispánja és országgyűlési követe lett. Az országgyűlés után első alispánjává választotta meg Baranya vármegye s mind a közigazgatásban, mind a politikai, társadalmi viszonyok reformálá­sában Mailáth szellemének jótékony befolyását gyakran volt alkalma tapasztalni. Az 1843/4-iki országgyűlésen ismét a követi táblánál jelent meg s az akkori nagy fontosságú vitákban már tevékeny s kiváló részt vett s még politikai ellenfeleinek is kivívta elismerését. Az országgyűlés után Baranya vármegye főispáni he­lyettesévé neveztetett ki; majd hat havi szabad­sággal nyugati Európát utazta be s a műveit kül­föld politikai életének közvetlen szemlélete által gyarapitá tanulmányait. 1847-ben Baranya megye főispánja lett. Az 1848 után beállott szomorú idők­ben ő reá nézve is elzáródott minden hatáskör. Az akkori abszolutisztikus kormány férfiaknak hozzá intézett felhívásai teljesen sikertelenek ma­radtak s Mailáth a magányba vonult, hogy gaz­daságát rendezze s politikai és irodalmi tanulmá­nyait folytathassa mind­addig, míg azok igénybe vételére ismét alkalmas tér és idő kínálkozik. Az 1860-ik évben összehítt birodalmi tanácsba a meg­hívást végre elfogadta s ott kellő erélylyel és ér­telemmel védte az alkotmányosság ügyét általában s Magyarország érdekeit különösen. Halála alkalmából még az „Egyetértés“ czi­­mű­ függetlenségi párt is így nyilatkozik róla : Mailáth György politikai szereplése tulajdon­képen 1860-ban kezdődik az u. n. „verstörter Reichsrath“-ban. A mennyiben e sajátságos alko­tás a testületben, mely annyi boszúságot és vissza­tetszést keltett az országban, tér nyílhatott Ma­gyarország történelmi jogaira is rámutatni, Mai­láth rámutatott: Apponyi, Barkóczy, Szécheny stb. és ők voltak a magyarok közül azok, kik a „Reichs­rath“-ba bele­mentek, s egyéni súlyuk csakhamar az ő részükre szerezte meg a vezérlő szerepet, köztük pedig Mailáth volt a legkiválóbbak egyike. Belépésükről, szereplésükről még nem alkotta meg végleges véleményét a história, de annyival már tisztában lehetünk, hogy elhatározásuk nagy bá­torságra mutató tény volt s igazságtalanok volnánk megtagadni a tiszta hazafiság motívumát. Nagy érdeme volt ő neki az 1860-iki októ­beri diploma létrehozásában, me­ly a 12 évi ab­körülötte csoportosult kevés számú egyesek áldo­zatkészsége, erélye és buzgalma a város kimond­hatatlan kárára és szégyenére való tekintetből nem engedte megsemmisülni. Munkáltak érdekében to­vább is csendesen és nemes munkásoknál erőt adott nekik az ,a hit és öntudat, hogy az óvoda fenntartásával a város javát mozdítják elő. A következő évben egyenesen a magas kor­mányhoz folyamodtak, feltárták az itteni társa­dalmi viszonyokat, bebizonyították az óvoda élet­­képességét és államsegélyért esedeztek. Trefort A. közoktatásügyi miniszter úr ő kegyelmessége ke­gyes volt meghallgatni az alázatos kérelmet, atyai jó szive megszánta az ügybuzgó férfiakat, kik az óvoda ügyeit intézték s 500 frt államsegélyt utalványozott­­ az intézet évi szükségleteinek némi fedezésére. Áldja meg értte a jó Isten! Az óvoda tehát tovább folytathatta magasz­tos feladatának megoldását s ügyeinek intézői még kamatra is adhattak ki néhány száz forintot mind­addig, mig ahoz apródonként hozzá nem kellett nyúlni az ismét beállott szükség miatt. (Folyt. köv.) Az iparegylet újabb kiállítása. A hunvásárhelyi iparegylet szokásos kiállí­tása folyó hó 1-én kezdetét vette s az épen ezen napon Sz. Nagy Sándor és Albert Tamás urak . A hódmezővásárhelyi gyakorló mintagazda­ság kísérleti telepén 1882-ben termesztett eladandó magvak. 1. Koránérő székely tengeri. E kukoricza­­fajtát a gazdasági irók méltán igen nagy vív­mánynak nevezik.­­ A kukoricza a két nyomásos gazdasági rendszerből a háromasba való átmenet­kor szokásba vett ugar helyét volt hivatva pótolni. Ámde nagy hiba volt az, hogy az ugart pótló kapásnövények e­leme igen későn hagyván el a talajt, későn lehetvén a szántást-vetést végezni, a búza utána, még ősszel eléggé meg nem honosod­hatott. Innen volt azután, hogy a mi kukoriczánk után a búza — legtöbb esetben kevesebb termést adott, ha hosszú és jó, enyhe ősz nem követke­zett reá. — A székely tengeri, külseje és fejlő­dése után ítélve a mienktől származott s hihető­leg hazánkból vitetvén a székely földre, az ottani rövidebb tenyész időhöz acclimatizálódott s hama­rább, — igy gyakorló mintagazdaságunkban már augusztusban — megérik. Ha pedig a székelyek földjéről jutott volna hozzánk a kukoric­a, akkor a mi tenyészidőnk hosszúságához idomult, de mindkét esetben időnként fajta frissítést kellene hozatnunk székelyföldről a meghonosítás után is. A korai székely tengeri felülmúlja a pig­­nolettót és cincuantinót, sertéseink pedig job­ban szeretik. E kukoric­afajtát Szentkirályi, jeles magyar gazda melegen ajánlotta gazdaközönségünk figyelmébe; múlt évben Jeney Géza barátunk terjedelmes és nagy fáradsággal egybeállított érte­kezést tartott arról gazda-egylétünkben s gyakorló minta-gazdaságunkban próba-termesztést, tevén, ajánljuk azt gazdaközönségünknek. Vetése: egy borázdával közelebb, mint a mi régibb tengerink, de a sorokban meg kell tartani az eddig divato­zott 18—20 hüvelyk távolságot. Magja kapható alálk­ottnál: literje 20 kr. Folyó évben e kukori­­czafajtából egy, 4 és fél holdas táblánk lesz az iskola gazdaságban, felhívjuk arra gazdaközönsé­günk figyelmét. 2. Mohar. Igen hálás takarmánynövény; takarmánytengerivel, czirokkal keverve mint jeles zöld takarmány két kaszálást ad; tisztán vetve szénának csinálva, lovak számára kitűnő, literje 10 kr. Vetni akkor szabad, midőn már fagytól nem tarthatunk. 3. Baltacím. A herefélék családjában har­madik testvér. Mig a luczerna és herétől, zölden etetve, a kérődzők felfúvódnak, addig ettől nem kapnak dobkört. Igen jó két kaszállatot ad s 3 évig is szépen diszlik. Literje 5 kr. Lehet felül­vetni a gabona­félékre is ha azok a talajt jó erőben hagyták el, szolutizmusnak lett megölő betűje. A beállott uj viszonyok között Mailáth György szemeltetett ki a kir. tárnoki méltóságra s 1861-ben, mint ilyen a felső házban az ország zászlósai sorában a leg­díszesebb helyek egyikét foglalta el. A sors ,úgy akarta, hogy ez országgyűlés eredmény nélkül oszoljon szét, de még az utolsó ülések egyikében tartotta Mailáth egyik legfényesebb beszédét, mely egész politikai meggyőződését, mintegy programm­­ját foglalta magában. Az a munka, mely Mailáth tevékenységét a 60-as években jellemzi, a nemzet boldogítására volt szánva. A nemzet megérte, a­mire vágyott: alkotmányát, szabadságát, szeretheti koronás ki­rályát. Nem csoda tehát, hogy a­hova csak a bor­zasztó hit eljutott, mindenütt általános a részvét nemzetiség és pártkülönbség nélkül, mert Mailáth tettei, érdemes a hazában­ nyitott könyv, melynek lapjai a hazafiak szeme előtt áll. Mailáth pártok, országos pártérdekek szolgálatában nem állott; előtte magasabb czélok eszménye, a nemzet és uralkodója közötti benső viszony szilárdítása lebe­gett. Ennek a nagy, fenséges ezólnak szentelte egész életét s midőn főkanczellári működése államférfiul tapintatáról tesz tanúságot és a köz­vélemény elismerését vívta ki részére, országbírói állásában is általános elismerés, és tisztelet kör­nyezte mind felülről, mind pedig alulról. Mailáth György emléke elévülhetetlen nyo­mokat hagyott a magyar nemzet történetében s áldott leend az!

Next