Hód-Mező-Vásárhely, 1883. július-december (13. évfolyam, 26-52. szám)
1883-10-14 / 41. szám
Xllf-ik évfolyam 1883. 41-ik szám Vasárnap, október 14-én Előfizetési dij: Vidékre postán és helyben egész évre 4 frt, félévre 2 írt, negyedévre 4 írt. Megjelen: minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemények valamint az előfizetési pénzek, hirdetések és ezek dijai a szerkesztőhöz, III. tized 828. sz. a. küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési dijak: 4 hasábos petitsor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 5 kr. kétszerinél 4 kr., többszörinél 3 kr. lélye.A dij minden beigtis után 30 kr. A nyílttérien a 4 hasábos petitsor dija 15 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 2 óráig és este 5 órától 6 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő. Eljött ismét. A magyar Király, magyar Népe közzé! A múltban: sírni jött a sírókkal! .. . . Most: örülni jött az örülőkkel! Évekkel ezelőtt csak könnyezni tudott... s azok a könnyek romokra hullottak: Magyarország második városának romjaira, melyekbe azt a bősz áradat döntötte. Ma szemei örömkönnyekben úszhatnak, mikor végig tekint a fénytől ragyogó és riadaltól hangzó lakályos ház és büszke palotasorokon, melyek úgy tűnnek föl, mintha valami bűvös hatalom varázsolta volna őket a romok fölől... Az a bűvös hatalom, a királyi szó volt! ... Az a varázsige, mely oly teremtőleg hangzott el a pusztulás felett, így zengett: „szeli lesz, mint volt!“ . . . Királya ezen fölemelő mondását: meghallotta, megértette a Nemzet!... s hogy az ige mielőbb testet öltsön, rajta volt teljes erővel és odaadással! ... És magasztos örömtől verhet föl ma a magyar Király szive, a megújhodott Szeged láttára, mert egy újabb jelét láthatja annak, hogy a szeretett uralkodó előtt nincs lehetetlenség!... óhajtása: parancs... és kimondott szava: törvény! Ez a szeretet, párosulva a hálával, nyert kifejezést: azokban az égbe nyúló pompás diadalívekben, melyek alatt ma áthalad; — a koszorúk megszámlálhatatlan sokaságában, melyek ma mind Neki lettek kötve; — a virágok záporában, melyek mind az ő útjára hullanak; — az ezernyi ezer zászlók és kendők lobogásában, melyek mind a neki intenek „Isten hozott“-at; — s az „éljenek“ tengerében, mely hullámaival Fölkent Feje fölött összecsap ! De a hálás szeretettel összeolvad ma Szegeden , a hódoló szeretet is. Közel és távolból a nemzet nagyjai és kicsinyei tömegesen siettek osztozni Királyuk örömében, hogy kétszeres, hogy teljes legyen az. Sőt az örömünnepen, melyet odaát ma szentelnek , gondolatban és értelemben az egész Magyarország részt vesz, és nem csak ott hangzik az ajkakról a meg nem szűnő „éljen!“ riadal : a szivek is Kárpátoktól Adriáig azt dobogják : „A Királynak áldás életére!“ A Király, aki eljött ismét, a sírjától föltámadott Szegedet meglátni: a mienk is. És a miként testvéri szívvel osztoztunk a rombadőlt szomszéd város fájdalmában: osztozzunk most újra épülése örömében is; s kérjük a magyarok Istenét, hogy a hozzá fűzött nagy reményeket mind beválthassa és megvalósíthassa! — A falai között időző koronás Királynak pedig, hű érzelmeink virágaiból kössünk mi is koszorút, s hódoló szeretetünk zálogául tegyük le lábai elé, és egy szivvel és ajkkal kivánja Hód-Mező- Vásárhely tősgyökeres magyar népe is: „Hogy a Ki fényben milliók fölött van, Legyen dicső erényben, hatalomban!“ A gyűlölő társadalom. A ki társadalmi életünket behatóan vizsgálja, lehetetlen, hogy el ne boruljon kedélye, látva az emberek között mindig veszélyesebb mérvet öltő torzsalkodást, irigységet és gyűlölséget. A szeretet kihalt az emberek szívéből és helyét a gyűlölet foglalta el: az önzetlen becsületesség csak mint lidéretfény tűnik fel itt-ott, az emberek utálattal tekintik egymást, a valódi érdemet nem éri elismerés, a józan munkásság nem erény többé, a tiszta lelkiismeret kigúnyoltatik. Nincsen barát, nincsen rokon, csak gyűlölködők vannak. Sivárrá lett az élet, az önzés, a csillogni vágyás, a kapzsiság undok áradatával körülveszi az emberek lelkét, az önérdek uralja a helyzetet, nem tűr meg maga mellett sem igazságot, sem méltánylást, sem rokonszenvet, sem becsülést Ez korunk uralkodó planétája. És érezzük, szörnyen érezzük e betegségek romboló hatását és szenvedünk miatta mindnyájan, de javítani e közös bajon nem vagyunk képesek Ezek a betegségek lerontják az emberek között a bizalmas közeledést s lehetlenné teszik, hogy a közös czélokért közös erővel törekedjünk. Vannak konkoly hiútok, czimeres önhaszonesők, kik a társadalom e borzasztó kinövéseiből táplálkoznak, kiknek épen ezek az állapotok tetszenek, kik következetesen hintik a gyülösség magvát az emberek között, mert ők csak addig tarthatják fel magukat, mig e betegségek tartanak s épen azért kiszámitott fogásokkal igyekeznek elidegeníteni egymástól azokat, kiknek kebleikben még a jónak és nemesnek csiráit el nem fojthatták A társadalom ezen átkai állnak útjában minden tisztességes törekvések sikerre jutásának; beveszik magukat kullancs módjára a társadalom testéül; felemelt fővel járnak-kelnek, félelmetessé igyekeznek magukat tenni, hogy a térről, melyet vakmerően elfoglaltak le ne szorittassanak, kiszámitott furfangjaikkal mindig résen vannak s utálatos munkáikkal nem szünetelnek. Sok keserű órát okoznak az ily emberek a becsületes törekvésű embereknek és sok kárt tesznek a közügyeknek; előttük semmi sem szent, semmi sem dicső. A mi hiba, ami bűn az ő fekete lelkükben honol, azzal ők másokat vádolnak; akik önzetlenül munkálnak és áldoznak a közérdek rovására, azokat ők önzőknek, haszonlesőknek bélyegzik; elkeserítik a kedélyeket s mindaddig űzik e nemtelen játékot, mig le nem rontják mindazt, mi, mások nagy fáradsággal és sok áldozattal felépítettek. És az a borzasztó, hogy ahol egy-két ilyen lelki súlyben szenvedő ember van, rövid időn lesz ott olyan ezer is. Nézzünk szét e szerencsétlen városban, nem szenvedünk-e itt is e bajok miatt s nem látjuk-e meg valahára, hogy kik űzik közöttünk átkos cselszövényeiket; nem rezzük-e folyton az ily szörnyek rombolásait, kik mint az élő fában őrlő szú következetesen hintik a konkolyt s a gyülölség magvát épen azok között, kik arra volnának hivatva, hogy ne társalkodjanak egymással, ne gyűlölködjenek, hanem felismervén egymás jó tulajdonságait, önzetlenségét és nemes lelkét, távol tartsák maguktól az alattomoskodókat. Mikor jutunk el már azon magaslatra, amelyről tisztán beláthatjuk a mi társadalmi életünk megrontására munkáló lelketlen had üzelmeit? Mikor űzzük el szívünktől az egymás ellen beoltott gyűlöletet, hogy visszatérjen az egymás iránti becsülés, a rokonszenv s az összetartás érzete? És mikor lesz erős akaratunk meszsze kergetni tőlünk azokat, kik e bajoknak okozói? Itt az ideje, hogy szemeink felnyíljanak s megismerjék egymást mind azok, kik összetartoznak; itt az ideje, hogy a gyűlöletet kiirtsuk szivünkből s egyetértve, egymást megbecsülve és egymás nemes törekvéseit méltányolva, hozzá kezdjünktársadalmi életünk újjá teremtéséhez, és itt az ideje, hogy ártalmatlanokká tegyük azokat, kik ennek eddig megakadályozói voltak. Fölvilágosítás. (Vége) Mindig azt hangoztatták és hangoztatják ma is — és teljesen alaposan - a pestai lakosok, hogy egyedül ők a város mostoha gyermekei , csak nekik kell a vizet törvény ellenére birtokaikon tűrni. Igenis törvény ellenére, mert az 1874. évi XI. t. sz. intézkedéseiben nem tesz különbséget az úrbéres sessiók vagy a járandóságok között. De nem is tehet, mert az adó alá osztályozás sem tesz különbséget, hanem ha szántó, felvétetik szántónak a föld minősége szerint. A fentebb hivatkozott törvény világosan mondja, hogy a vizek természetes lefolyását akadályozni nem szabad. Úgy látszik, itt is áll az, hogy nincsen szabály kivétel nélkül s „ha paraszt, az más“, mert a pusztaiaknak a törvény ellenére mégis türniök kell, hogy a természetes lefolyásukban akadályozott vizek katonai karhatalom alkalmazásával tartatnak fenn. Helyes volt-e ez így, gazdagodhatik-e egyik birtokos a másik kárával? Igazság-e az, hogy csak a pusztaiaknak kell annyit szenvedniük uraik járhatlansága miatt, hogy mértföldeket tevő kerülőkön juthassanak birtokaikra ? . . . A mely városban egy nagy csoport, ezer